Vagyis átmenet Page-be
Reggel még elköszöntünk a Canyontól, és elindultunk Page felé. Tudtuk, hogy hosszú út vár ránk, mert a „rövid” út megsuvadt, le van zárva közvetlen Page előtt, és a kerülő út jóval hosszabb. Megálltunk egy Tusayan-múzeumnál, némi 800 éves romot, és a benne élők életéről, munkájáról és étkezéséről szóló tárlókat láttunk. A művelt területük valóban igen kicsi volt, a telep alig tartott el 15 embert, azt is nagyon kemény munka árán.
Kései utódaik kerámiát, ékszereket készítenek és árulnak az út mentén felállított fabodegákban, nehéz eljönni tőlük vásárlás nélkül.
Elhagyva a kanyon területét, ismét a sivatagos fennsíkra érkeztünk, a távolban kúpos hegyek látszódtak, egyébként az egyhangú, csupasz táj. Eztán egyszer csak valami furát láttunk az úttól nem messze, majd jött egy kilátópont is, és újra egy mély kanyon partján találtuk magunkat. Ez a Kis-Colorado folyó szurdoka, alig háromszáz méter mély, de változatos partvonalú, kanyargós, a tegnap látottakéval összemérhető vízhozamú folyót láttunk az alján.
Később szürke alapú, a tetejükön vörös homokköves, éppen szétfolyni készülő hegyek között vezetett az út, majd némi közbeékelődő keményebb rétegek érdekesebbé tették a domborzatot.
A sivatagnak ezt a részét folyamatosan lakják. Úgy kétszáz kilométeren keresztül mindig látszott egy-egy épület (vagy utánfutó) valamerre. Művelt terület viszont nem volt, és az egész nem a könnyű életről szólt, ennyire szedett-vedett lakásokkal nemigen találkoztunk eddig – nem beszélve a tevékenység teljes hiányáról. Ahol volt valami megművelt rész, az sem volt nagyobb egy hektárnál, és mostanra teljesen csupasz, vörös, kiégett – hogy mit termesztettek rajta a hőség előtt, arra nem tudtunk rájönni. Állatokat sem láttunk ezen a részen.
A domborzat maradt változatos, a lemezesen letöredező keményebb rétegek, és közöttük az elfolyó lazábbak, és a két szín folyamatos váltakozása, keveredése különlegessé tette. A völgyet egyébként Navajo Monument Valleyként említették, megkülönböztetendő az Utahban lévőtől, amelyik pl a Volt egyszer egy Vadnyugatban is látható.
Megérkezéskor ledőltünk egyet aludni, mert 36 fok volt egész úton, és ez fárasztó tud lenni. Öt óra felé elindultunk körülnézni, elvégre az egyik legnagyobb mesterséges tó mellett voltunk. Maga a város 1300-1400 méteren fekszik, 1957-ben alapították, amikor elkezdték tervezni a Powell-erőművet és víztározót. Az építkezés 1960-ban indult, majd 1963-ban kezdték el feltölteni vízzel. A partvonala 1600 mérföld (2500 km), középen több száz láb (50-100 méter) mély, vízállástól függően. Most közepes vízállás volt a tóban, ezt mutatta a meredek parton a vízből lerakódott szürke réteg magassága.
A vize negyon kellemes, úgy 23-24 fokos lehetett, két nagyot úsztam benne, amíg Gabriella a nagycsaládos amerikai polgárok strandéletét tanulmányozta a napon. Nagyon gyorsan mélyül, legalábbis itt, ahol lementünk a partjára, két-három lépés után úszni kell, a víz tisztának látszik, és szép zöld.
Itt nem volt netünk, ezért vagyunk elmaradva, a következő helyen net van, de a képfeltöltés meg van akadályozva, így a szöveget próbáljuk utolérni, a többit majd talán legközelebb...
