Azt hiszem, nekünk sosem egyszerű elindulni. Az utolsó 3 hét erősre sikerült, a munkahelyemen a napi túlmunkák, itthon a terasz, az elutazás előtti elintézendők biztosították, hogy csak beszlgetésig jusunk el a csomagolási előkészületekben. Végül kedden este nyolc körül hazaestem, hullafáradtan, mert külső munkán voltunk, és összeraktuk, amit fontosnak találtunk az útra. Még az éjjel hozzáálmodtam pár dolgot, (vagy éppenséggel ki-), aztán reggel hat után jöhetett a kocsi értünk.
Azt mondanom sem kell, hogy a mai napon folyamatosan csörgött a telefonom, de csak akkor tudtam beszélni, amikor Münchenben voltunk. Ott sem hagytam magam korlátlanul...
Ferihegy-2A-ról indultunk, gyorsan be tudtunk csekkolni, alig lézengett valaki a csarnokban, tiszta üresség az egész, nem láttam, hogy mi volt a másikon, a fapadoson, de ez, ami itt, minden várakozáson aluli. A reptéri maffia is jól működik, a kocsinak 5 perce van a behajtásra (sorompó, jegy, minden), ha túlléped, 2000 forint. Az etetőkben horrorisztikus árak, kávé hatér', röhej. Meg az ötszáz forintos víz, amit nem hozhatsz kintről, mert azzal felrobbantod a gépet, vedd meg a security checkin után. Mindig jól járunk ott, hol monopólium van, minél erősebb és hatékonyabb az érdekérvényesítése, annál inkább.
A gépre feljutás zökkenőmentes volt, pedig G jegyén a neve mellett Mr szerepelt, nem vettük észre előbb, de átsiklottak fölötte.
München annál élettelibb. Miután kiderítettük, mi lesz a csomagunkkal (átviszi a Lufthansa), mindezt egy kedves, és kis akcentussal magyarul is beszélő hölgytől a szervízponton, leballagtunk az S-bahnhoz, vettünk egy családi (5 főig) napi jegyet (mert az olcsóbb, mint két vonaljegy oda vissza a városközpontig, csak mondom, átszállás nincs...), és betujáztunk az Isartor-ig. Innen végiggyalogoltunk a Karltorig meg vissza, ennyi kellett a lábunknak a hosszú út előtt, ettünk egy-egy szendvicset, aztán vissza – jót nosztalgiáztunk a nyolc évvel ezelőtti utunk emlékezetes helyszínein, de most nem mentem be az Augusztinusba söralátétet szerezni.
A reptérre kicsit késve értünk, mert elszúrtuk a metrót, így a beléptetés, s csomagellenőrzés, majd fent, a folyosó legvégén az amerikai utasok számára fenntartott részen az újabb ellenőrzés vízumra, veszélyes anyagokra, és már fent is voltunk. Jelzem, itt a harmonikafolyosón mehettünk be, Ferihegyen azok nem voltak használatban, buszokkal vittek ki a kb 50 méterre álló géphez – ez kinek lehet jó?
A csomagellenőrzés előtt még a doki által felírt injekciót is beadtam, féltem volna beküldeni a röntgen alá. Így nem volt semmi gond.
A gépen végig tűzött a nap, nálunk este van már, nekünk lassan telik a nap, négykor indultunk Münchenből, és éjjel egykor, ottani idő szerint este 7-kor szálltunk le. Mire kieresztettek, (a bevándorlási hivatal nemigen foglalkozott velünk), és felvehettük a kocsit, addigra 9 óra lett, és volt tíz, mire a szállást is elfoglaltuk.
A kocsit kiadó Mariával jól elbeszélgettünk, mutatott három kocsit a prospektusban, megkérdezte, OK? hát persze, köztük volt az ESCAPE is, amit lefoglaltam. Aztán kivitt a parkolóba, két kulccsal a kezében, az egyikkel megvillantotta a Fordot, a másikkal egy Jeepet, és megkérdezte, melyiket szeretném - naná, hogy a jeepet.
Az automata sebváltóval való kezdeti nehézségek után csak eljutottunk a szállásra, kellemes, nagy szoba egy amerikai stílusú motelben, méretes fürdőszobával. Angliában kettőt kihoztak volna ezen az alapterületen.
Elengedtem pár levelet, amit a repülőn már megírtam, aztán beestünk az ágyba, és aludtunk reggelig - dacára a tízórás időeltolódásnak.
