Az út egyhangúnak ígérkezett, a sivatag kezdetben olyan volt, mint eddig, hol sík, pöttyözve növényekkel, hol omladékos dombok, hol pedig a szürke-vörös csíkozású meredek falú hegyek váltogatták egymást, közben aszóvölgyek felett suhantunk el, víz sehol, élőlény sehol, emberi élet nyomait sem nagyon láttuk ezen a részen. Utah államba értünk, óraállítással vétette észre magát, ezen kívül minden folytatódott ugyanígy.
Mígnem egyszer egy történelmi emlékpontot jelzett a tábla, nosza, nézzük meg, mi is az. Pahreah városának a maradványait mutatta a tábla, öt mérföldre bent a sivatagban, elég jó minőségű út indult be, én pedig mindenképpen szerettem volna látni egy kísértetvárost, errefelé több is van belőlük.
Pahreah végül is nem kísértetváros, hanem városhely, amelyet 1865-ben alapított néhány igen vállalkozó kedvű pioneer. Húsz évvel később már iskolájuk, templomuk is volt (mormon). A város közvetlen a folyó partjára épült, a termőföldek is ott voltak. A folyó most úgy ötven méter széles, és alig egy méter mély a medre, víz sehol benne, mégis ez okozta a város vesztét, az áradások rendre elmosták a várost, így végül, pár évtized után, feladták azt.
A temető nagyon szépen rendbe van téve, az utódok, mementóul a „kemény életnek, és a kemény embereknek” tartják karban, ötven sír lehet benne.
Most megnézve a környezetet – amelyik gyönyörű, festői, lenyűgöző -, nem igazán érthető, miért pont ezt a helyet választották, hatalmas adag öntudat és fanatizmus kellett hozzá. Az út a végére már nem volt olyan jó, így az utolsó fél mérföldet gyalog tettük meg, a sívó homokban bokáig süppedve. Szarvasok élnek itt, fűzfát is találtunk, nyárfához hasonló fát is, de hogy egy magot belevetni a talajba nem sok értelme látszik, az biztos. A termést is többször elvitte valami, így nehéz teleik voltak. A folyó, a Paria River, hatalmas vízgyűjtőterülettel rendelkezik, és pár tíz évenként van rajta egy hatalmas árhullám, utoljára 1980-ban volt. Ezek miatt az áradások miatt adták fel a területet az indiánok is 1250 körül...
A városból alig maradt valami, pár kőfal, ami látszik, amiért mégis megérte megtenni ezt a kitérőt, az az, hogy belegondoltunk a telepesek helyzetébe – ha nem is értjük, miért ezt a helyet választották, valóban nagyon eltökélt, kemény emberek voltak.
A levezető út környezete egyébként annyira gyönyörű, minden kietlensége ellenére, hogy több westernfilmet is forgattak ezen a helyen. Volt is felállítva egy út menti fogadóépület, de azt valakik elbontották és elvitték innen, csak a mementója maradt, emlékeztetőül a filmekre, amelyek itt készültek.
Innen hamar elérkeztünk a Zion Nemzeti Parkba vezető úthoz. Nagyon vadregényes, nem annyira sivatagi, inkább magashegyi tájra érkeztünk, fenyőkkel, a szurdokokban csobogó vizekkel. Az egyik pihenőtől indult fel egy gyalogút, amelyikről le lehetett nézni a kanyonra, ezt nem lehetett kihagyni. Az út vörös sziklák tövében vezetett, mókusok és gyíkok nézték gyanakodva, mit akarunk ott mi és a többi kiránduló. Az út végén lélegzetelállító látványban volt részünk, az autóút egy hosszú alagútban folytatódott, majd kibukkanva a hegy túloldalán láthattuk az égnek szökő sziklafalakat, és a völgy aljára lemeanderező utat. A NP a nevét az egyik első felfedezőjétől kapta, aki meglátva a sziklákat, azt mondta, Isten első temploma Sionban lehetett ennyire fenséges. A név megmaradt, és a kanyon hegyeit, szikláit az ószövetségből nevezték el.
A szállást hamar megtaláltuk, térképet is kaptunk a park bejáratánál, ahol a belépőket ellenőrzik, így megterveztük este a másnapi túrákat. Itt van internet, de csak letöltés, két nap alatt két kép ment fel, majd talán Vegasban, holnap este.
