Dél körül érkeztünk San Diegoba, és mindjárt megtetszett. Áttekinthető, gyors közlekedésű város, elszórt városrészekkel, köztük liget, kanyon, lagúna. Nagyon spanyol, de egyben nagyon amerikai is, sok a mesztic jellegű arc, bőrszín, kevés a keleti, és a mi a legfontosabb: tiszta város. Tiszta a levegője, és tiszták az utcái. Valószínű már induláskor fel kellett volna készülnünk arra, hogy Los Angeles egy 17 milliós(!) város, ami nem tud városként működni, nem nézheted meg 1 óra alatt a Sunset Bulvard-ot, mert 17000 ingatlan van rajta.
Ehhez képest SD 1,5 milliós lakosságával emberméretű, szervezhető, lakható.
Az első délutánra a tengerpart közelébe, a Torrey Pine Nemzeti Parkba mentünk. Ez egy különleges földrajzi adottságú homokkő-domb közvetlenül a parton, amelyet az akkori növényzetével együtt az 1900-as évek elején vontak védettség alá azért, hogy a terjeszkedő San Diego be ne építse. A cél nemes volt, azóta persze kicsit lazult a dolog, ahhoz túl értékes volt a földterület. A déli részén golfpálya köti össze a várossal, a keleti oldalán pedig, a fenyők által szűrt tengeri levegőre biotechnológiai intézet (pontosabban valami géntechnológiával foglalkozó kutatólabor) és más hasonló tudományos intézetek települtek - lehet, az eredeti védettségen kívülre, de a közvetlen szomszédságba.
A tenger felől pedig ott a keskeny homokos part, kitűnő hullámokkal, felette a magas kőfallal - néha le-leomlik egy darabja, figyelmeztetnek is, ne menjünk a fal tövébe. Mi nem mentünk, a tetején mászkáltunk, az őshonos ananászfenyők, kaktuszok, sivatagi bőrlevelű bokrok között, le a partig, ahonnan szemünk elé tárult a tengerig lefutó szurdokvölgy a maga szélkoptatta szikláival. Igen, a szél, és nem a víz, bármilyen hihetetlen. A Visitor Centerben kis múzeum mutatja a felszín kialakulását, formálódását, és a honos növényeket. A Center építészetileg is tetszett, tájba illő volt és vályogból épült. A félszigeten enni és inni tilos, kivéve tiszta vizet. Betartják, a kisgyerek sem rohangált keksszel a kezében. A képek fent vannak már.