A Phoenix Art Museumba indultunk reggel, de korán értünk, így kiszaladtunk egy közeli nevezetességhez: a Hole in the Rock sziklához. A város határában emelkedik pár vörös homokkő szikla, ötven-százméteresek, a szél koptatta le őket mindenféle formátumúra, és az egyikbe sikerül egy embermagasságú lyukat is vájnia. Felkapaszkodtunk a sziklára, be a lyukba, jól járt benne a levegő, a város párába burkolózott. Útközben nyulakat és sivatagi egereket láttunk szaladgálni, de nagyon bizalmatlanok voltak, egyikük sem volt hajlandó modellt állni (másnap aztán még vigyorogtak is a gépnek az arborétumban).
A múzeumot száz éve alapították (a várost 1868-ban). Alapítványi és adományi gyűjtésekkel szereztek pár Rodin, Monet, Ribero szobrot-képet, de zömmel amerikai szerzőket gyűjtenek. Mi is rájuk voltunk kíváncsiak. Láttunk is egy párat, nem túl kiemelkedőeket. Nagyjából azt a stílust festették, mint ami éppen a tengerentúl dívott, a maiak pedig nagyon vegyesek, hol szuperrealista, fotószerűen pontos festés, hol a pár vonallal kifejezett érzések vagy gondolatok – ha vevő vagy rá, ha nem.
Volt a múzeumban egy kínai összefoglaló kiállítás, a tusrajzoktól hamar eljutottunk a porcelánokig, és azok hatásához a meisseni és angliai műhelyekre. Kínában az ide szánt készletekre előszeretettel festettek itteni motívumokat, az említett két gyár pedig igyekezett a kínainál is kínaibb lenni a felhasznált motívumokkal.
Az egészről elmondható, hogy egy nagyon korrekt összefoglalót láttunk, bármely kiállítást is nézzük, sztárdarabok nélkül, de a korszakokat, a stílusokat didaktikusan megismertetve.
A függetlenség napja
A városban egész napos happening volt a függetlenség napja megünneplésére, a híradóban láttuk, hogy így votl ez az összes városban. Amerre jártunk, mindenhol a múzeumok, kiállítóhelyek, szórakozóhelyek invitálták a nagyérdeműt a náluk rendezendő családi/zenés/fiatalos/akármilyen rendezvényre. A hőségre való tekintettel ezeket most kihagytuk, úgy hét óra felé mentünk el a phoenixi központi ünnepségre. Ezt egy hatalmas parkban rendezték, volt benne tó, a partján két kurgán-szabású domb, egy nagyszínpad, sok zászló, és alig néhány árusítóhely. Sört, alkoholt nem árultak, aki ilyesmit ivott, otthonról kellett hoznia. Az emberek piknikre készültek, hatalmas, kerekes hűtőládát vonszoltak, a hátukon összecsukható kempingszék, napárnyékoló, pokróc, meg egy rakás gyerek. A város minden rétege jelen volt, a nagyszínpadon ment a koncert – mintha Bergendyéket láttam-hallottam volna, a népség békésen ücsörögtt a székén, a gyerekek rohangáltak a villogó jedi-kardokkal, pirosban-kékben játszó masnival, motoros (és csilivili) buborékfújóval, szóval tiszta vásári hangulat volt, mindenféle atrocitás vagy kellemetlen mellékzönge nélkül. Az est lassan leszállt, a hőség nem enyhült semennyit sem, csak a szél lett kicsit erősebb. Amikor fél tízkor elkezdődött a tüzijáték. Mindenki irányba állt, és lestük az eget. Nem sajnálták az eszközöket, harminc percig hatalmas égzengés és csillogás és pálmafák és buborékok és minden volt.
Amikor vége lett, a tömeg elindult a kijárat felé, nagyon kulturált volt az egész. Rendőrt inkább a közlekedésnél láttunk, a környék le volt zárva, csak a villamos jöhetett be. Egyébként is elég rejtőzködőek az amerikai rendőrök, csak amikor intézkednek, tűnik fel, hogy ott vannak. Velünk szemben még nem tették.
A botanikus kert
A késői fekvés miatt délelőtt ellustultunk, a várost jártuk, néztük, hol és hogyan vásárolnak itt a népek, majd délután négy felé kimentünk a sivatagi botanikus kertbe. Tudtuk, hogy sötétedésig tart nyitva. A kertben az amerikai sivatagok minden fajtájának jellemzőit bemutatták, elsősorban persze a Sonoran-sivatagét, amelyik a Csendes-óceán partjától ötven-száz mérföldre kezdődik, és tart a szárazföld belsejében jó darabon, és átnyúlik Mexikóba is. Ebben éltek az indián törzsek, a hopik, navajók, apachok és mások. Az ő életükből, ételeikből is kaptunk bemutatót, a termesztett növényeket külön kiskertben, a sivatagból szerzetteket pedig a származási helyükön. És persze rengeteg kaktuszt, kicsit, nagyot, kereket, lyukasat és … azért csokoládéból többfajta van, de csak alig. A nagy virágzásuk úgy kettő-négy hete lehetett, de még mi is láttunk bimbókat, kinyílt virágokat, és érőfélben lévő terméseket egyaránt. Úgy elment a harmincöt fokban is a három óra, hogy észre sem vettük - közben kolibrira vadásztunk (sikertelenül), és sivatagi egereket fotóztunk meg nyulakat (sikeresen).
.
