Porto hatalmas szombat esti dugóval fogadott minket, alig találtunk parkolót, végül egy parkolóházba álltunk be, csak azért, hogy ne körözzünk tovább feleslegesen. Az irodát hamar megtaláltuk, és átvehettük a szállást - egy nagyon igényesen elkészített és berendezett stúdiólakást egy öreg ház első emeletén, a világörökség részévé választott történelmi belvárosban..
Rögtön el is indultunk felfedezőútra, le a Duoro-folyó partjára. Már éhesek is voltunk, hiszen nem sokat ettünk útközben, másrészt jól esett megmozgatni a lábainkat. Az iroda alkalmazottja felrajzolta a javasolt úticélokat és vendéglőket a térképre, köztük kettőt lent a parton is. A folyó itt úgy háromszáz méter széles, és az I. Louis híd vezet át rajta. Ez a híd kétszintű, lent a rakpart szintjén a gépkocsik, fent, vagy hatvan méterrel magasabban pedig a villamosok haladnak át rajta. Gyalogosjárda minkét szinten van, be is mentünk a közepéig pár fotó kedvéért.
A rakparton hatalmas kirakodóvásár volt, portugál és nemzetközi cikkeket árultak, a filigrán-ezüsttől a kendőkig és azulejókig. Nagyon vegyes áru volt, a szemrevalótól a gagyiig minden. A séta után az Adega De Nicolau vendéglőt választottuk, én kagylót, G. vörösborban főtt csirkét evett, mindkettő nagyon finom volt. A tulaj ott sertepertélt a vendégek körül hetyke kis szalmakalapjában.
Vasárnap reggel kilenc körül elindultunk, egy kis kávéházban reggelit kerestünk, hogy tízre, amikor kinyitnak a templomok és múzeumok, mi már ott legyünk az első kiszemeltnél, a Papok tornyánál. A toronyhoz persze templom is tartozik, kívülről teljesen tipikus portugál templomépület barokkos túlzásokkal, de a tornya önmagában szerepel minden ajánlóban. 225 lépcső vezet a tetejére, ahonnan egész Portó belátható, tekintve, hogy maga a torony is az egyik legmagasabb dombon fekszik a városban. Az egész város csupa hegy-völgy, ez sejthető volt már a kétszintes hídból is.
A reggel mindenesetre csalódással indult, hiába volt kiírva mindenhová a kilenc órás nyitás, mindent zárva találtunk. A toronytól nem messze egy házaspár által üzemeltetett kávézóban kaptunk nagyon finom afrikai kávét, és hozzá croissant is, frtisset, G sajtos-sonkást, én vaníliást. Amikor ezzel megvoltunk, sétáltunk egyet a közeli madárpiacon, majd elindultunk fel a toronyba. A látvány valóban megérte az erőfeszítést, mert minden mára tervezett uticélunkat betájolhattuk fentről, és a látvány maga is csodálatos volt.
A toronyban harangjáték van, amikor lefelé jöttünk, megálltunk mellette, hogy nahát, félkor úgy látszik, nem üt, amikor a legnagyobb harangra rácsapott a háromkilós kalapács, volt csengés-bongás, falremegés. Lent láttuk, hogy jár a nosztalgia-villamos, így megvártunk egyet, hogy lefényképezhessem, majd befizettük magunkat a hop-on-hop-off buszra, ugyanolyan emeletes, felül nyitott, mint a pestiek, és elvitt minket mindenhová, amit látni szerettünk volna.
Jó félórás buszozás után először a Serralves parkjába mentünk, ez egy tizennyolc hektáros park a Modern Művészetek Múzeuma körül, az útikőnyv szerint önmagában is megéri a látogatást. Kortárs művekre most egyébként sem vágytunk, így egyenesen a parkba vettük az irányt, ahol nagyon szépen karbantartott épületek, sétautak, szökőkutak és fasorok között vezetett az utunk. Famatuzsálemek, egzotikumok, fűszernövények, kis tó, és egy tanya tehenekkel, birkákkal, mindezekkel találkozhattunk a két és fél óra alatt, amit bent töltöttünk. Egy óra körül kávéztunk egyet (kapszulás nespresszot főztek), és nagyon finom citromtortát kértünk hozzá.
Miután mindent megcsodáltunk, visszaültünk a buszra, és tovább utaztunk a tengerpartra. Bár a könyv szerint nem tanácsos ezen a részen fürdeni, de vagy tisztult a víz az elmúlt tíz évben, vagy sokan nem olvasták a mi útikönyvünket, mert számosan feküdtek a parti kavicsos fövenyen, és jó páran a vízbe is bemerészkedtek, ami nem olyan szörnyű, tekintve, hogy 20 fokosnak volt kiírva. Egy kis halászfalun is keresztülmentünk, az öble tele volt halászhajókkal és csónakokkal. Persze ez is Porto városa.
Közben elhaladtunk a tengerpartra kijáró nosztalgia-villamos mellett is, majd visszaértünk a belvárosba. Az utunk átvezetett a híd alsó szintjén, majd bekanyarogtunk a hatalmas pincészetek közé. A portói borgazdaságoknak itt a folyódéli partján vannak a telephelyei, kikötőkkel és raktárakkal, hogy közvetlenül a hajókra pakolhassák az árujukat. Az egyik udvarán hat acéltartályt láttunk, egyenként 1600 hektoliterre becsültük az űrtartalmukat: 5 méter átmérő és 8 m. magasság... Hol teremhet ennyi bor? Holnap ezt ellenőrizzük a Duoro völgyében.
A kétszintű hídnál leszálltunk, hogy fentről megnézzük a város panorámáját, majd átsétáltunk a hídon gyalog. Nem mondom, magasról néztünk alá, s mikor még a villamos is elrobogott mellettünk, volt mozgása rendesen. De hát kibírt már több, mint száz évet, nem kell félni. A túlsó parton mindenesetre leültünk egy kis söröző teraszára, a söröm mellé kértünk kis harapnivalót is, mert már négy óra felé járt, és nem sokat ettünk reggeli óta.
Ide már közel voltunk a Sé katedrálishoz, ez Porto legmagasabb pontján épült 1111-ben, román stílusban, akkor még joggal erődtemplomként - innen északról akkoriban kezdték kiszorítani a mórokat. Az eredeti templomból a szerkezete maradt érintetlen, és a rózsaablaka - a berendezés gazdagon díszített barokk. Amikor a veszély elmúlt, akkor építették mellé a kétszintű kerengőt, tiszta gótikus stílusban. Mind a román templombelső, mind a kerengő gótikája lenyűgöző, engem nagyon megfogott a kerengőudvar közepén álló feszület hátsó oldalán a piéta is. Az útikönyv felhívta a figyelmet az emeleti kézzel festett 18. századi azulejó-falképre is. A kép két hatalmas falfelületet fed be, kék monokróm színnel udvari jeleneteket ábrázol, többek között egy struccvadászatot is.
A St Vincent kápolnában tíz féldombormű fafaragáson ó- és újszövetségi jeleneteket láthattunk, valamint a fiait vérével etető pelikánt azulejón.
Még napoztunk egy jót a székesegyház előtti téren, majd elballagtunk haza. Benéztünk az irodába tanácsért, és ekkor láttuk, hogy nem állítottunk órát - ahhoz képest jól elvoltunk egész nap :). És nem a kávézó-tulajok keltek későn, hanem mi korán.
A vacsorát a Douro partján a Tőkehal (Bacalhau) nevű vendéglőben költöttük el, stílszerűen tőkehalat ettem - az iroda ajánlotta őket, a jó konyha és a szolíd árak okán.
