Ezen a napon először meglátogattunk egy rekeszzománc-üzemet, majd elmentünk a Nagy Fal egy szépen helyreállított szakaszához (Pekingtől úgy 60 km-re északra), onnan a Ming-császárok sírjaihoz. A napot az egyetlen, a régi Pekingből megmaradt, ma Világörökség részeként védett Hutong negyedben zártuk. Este fakultatív programként elmentünk az "Izek utcájába", ahol a kantoni árusok igazolták a tételt: a kínaiak mindent megesznek, ami mozog, majd azzal, ami nem mozog, befűszerezik :).
..
.
.
Ezen a napon Pekinget jártuk be: a Mennyei Béke temploma, majd a Tien-An-Men tér, és a Tiltott Város volt a cél. Később a Buddhista Láma-templomba, majd a Konfuciánus-templomba látogattunk.
.
Első napunk Kínában. Kezdődött hétfőn délután Pesten, amikor fél kettőkor elindultunk a reptérre, a parkolóban leadtuk a kocsit (amíg volt fixáras reptéri taxi, addig azzal mentünk, de ezt betiltották, a km-díjas ára pedig annyi csak oda, mint a két hetes parkolásé). A parkolóból tíz perc alatt odaröpítettek a terminálhoz, ahol hamar megtaláltuk az iroda megbízottját, aki jött is velünk, ő a magyar idegenvezetőnk. Kaptunk egy kínait is, aki a szervezést intézi, de a tudnivalókról sosem ő beszél. A szervezés mellett lehet titkosabb megbizatása is, úgy sejtjük.
Ötórás repülőút után Dohába érkeztünk, a nagyon korszerű repülőtéren összesen két órát tartózkodtunk, és mentünk tovább Pekingbe egy Boeing 777-300-as géppel. Mindkét gépen kaptunk enni, inni, jól tartottak. A másodikon sikerült pár órát aludni, így a helyi idő szerint 14 órai leszállásnál nem voltunk teljesen kifacsarva.
Pekingben 38 fok volt, a levegőből csavarni lehetett a vizet, ez látszik a fotókon is, száz méterre már látszott a pára, szürkévé és színtelenné, fénytelenné tette a világot. Mivel négy óra is volt, mire kivergődtünk a reptérről (vonat vitt el a csomagjainkig, akkora, és az útlevél ellenőrzés is elhúzódott), ezért szabadtéri program jöhetett már csak szóba, mert a belépődíjas helyek ötkor zárnak, és még oda is kellett érni a délutáni csúcsforgalomban. Ezért az idegenvezetők átszervezték kicsit a programot, és a Nyári Palotába mentünk, majd onnan az Olimpiai Faluba.
A kínai császárok nyári palotája akkor még, amikor épült, kívül volt a városon, 1890-ben építtette Cixi anyacsászárnő. Kínai neve a Nyugalom Élvezetének Parkja. Cixi nem volt tagja a dinasztiának, már kislány korában a császár ágyasa, sőt, első ágyasa akart lenni. Műveltsége és szépsége révén ezt el is érte, majd -mivel a császárnét meddőnek nyilvánították, és a császár az ő gyermekét nevezte meg hivatalos utódjának, anyacsászárnővé lépett elő. A császár korai halála után a kiskorú fián keresztül ő irányította Kínát. Ekkor építette az új Nyári Palotát, ahová a császári udvar május elejétől októberig kiköltözött. A Palota a Kunmin-tó mellett fekszik, a több hektáros vízfelület nagyon kellemes klímát teremt a környéken. Mesterségesen ásták még valamikor a 18. században, az ópiumháborúk során (1840-1856) feldúlt és lerombolt régi palota számára.
A császárnő teljes kényelmet és kikapcsolódást biztosító negyedet építtetett, színházzal, mesterséges szigettel, Buddha-templommal. A paloták közt egy 750 méter hosszú fedett folyosó vezet át, amelynek gerendázatán kb. 800 festmény található tájképekkel, életképekkel, állatokkal, madarakkal, pagodákkal. A kulturális forradalom elején lemeszelték, ezért megúszták a rombolást, nagyon jó állapotban vannak. A Palotát személyesen Csu-En-Laj mentette meg a feldúlástól, meggyőzve az ifjugárdistákat. A császárnő egy márvány hajót is készítttetett, amelyen ünnepségeket tartottak. A tavon sárkányhajók és vizibiciklik járnak, mi is egy hajón térünk vissza a bejárathoz.
Bárhogyan is próbálnánk lassítani az idő őrült rohanását, nem megy. Megint itt a következő nyár, és G. javaslatára - egy távoli ismerős nyomdokába lépve - nagy kínai körútra megyünk. Nem, nem saját szervezés, akkora csontot azért nem vállalunk be, hanem ahogyan eddig Szentpétervárra, úgy most is csoportos úttal indulunk, Sőt, ugyanazzal az irodával megyünk, hűségesek vagyunk...
Ennek köszönhetően nem sok tennivalónk volt eddig, kellett G-nek új útlevél, mindkettőnknek vízum, megfontolni a fakultatív programokat, majd fizetni. Az út kiírásában szereplő két fakultatív út közül egyet választottunk, majd az utazási jeggyel együtt megkaptunk további nyolc kisebb programot, kung-fu bemutatót, éjszakai városnézést stb, ezeket elég majd a helyszínen lekötni. Úgyhogy nem is törjük sokat rajta a fejünket, majd kialakul, meglátjuk, sok múlik az idegenvezetőn, a fáradtságon, meg még sok mindenen.
G olvassa a Kína - Nyitott szemmel kötetet, én Az ősi Kína címűt a múlt születése sorozatból, nemrégen olvastam el a Vadhattyúkat, néha felhívjuk azokat, akik tavaly voltak, és lassan készülünk az indulásra. Az időjárás, mint itthon, a tenger közelében jóval párásabb, és több az eső. Az utazási jegy szerint ne vigyünk sok ruhát, mert ott olcsón lehet venni, na ja, mint egyszeri barátnőnk, aki egy szál bankkártyával utazott Párizsba :). Hatalmas ország, oda-vissza is sok utazás, de majd' ugyanannyi belül, át innen oda, onnan tovább vonattal vagy repülővel.
Egyelőre ennyi, már kezdünk izgulni, megjelentek az első kupacok a lakásban, amiket már vinni szándékozunk, a munkahelyen beindult a napi tizenórányi, feladatmegoldással egybekötött feladatdelegálás, após megint körházban, én kivizsgálás-hegyek után most várakozáson, úgyhogy minden kezd egy igazi utazás előtti állapotra hasonlítani.
Szállások
Az úton sok motelben/hotelben megfordultunk, ezek mind kereskedelmi szálláshelyek voltak, az önálló fürdőszoba alapfeltétel a kiválasztásnál. A szobák nagyok, a szolgáltatásokban a klíma mindig, hajszárító és a hűtőszekrény egy-egy kivétellel mindenhol volt, általában vasaló, kinyitható deszkával is. Az ágyak kétfélék: King vagy Queen méretűek, ez utóbbiból kettő van a szobában, ez felel meg a mi franciaágyunknak. Ezek a szobák családra vannak méretezve, és látjuk, két gyerekkel igénybe is veszik. A King ágy az legalább két méter széles, alig találni benne a másikat...
A legtöbb helyen van bent kávéfőző, egy vagy két tasakot adnak is hozzá, ha kettőt, akkor az egyik koffeinmentes. Hosszú kávét főz, átcsorgatós módszerrel - mióta itt vagyunk, alig ittunk hazai értelemben jó kávét, tán kétszer. Hosszút azt többször is, az sem rossz, általában papírpohárban adnak mindent, ahol üvegben, ott az enyémet (vacsoránál a Root Beert, ami üdítő, a nevével ellentétben) egy kb. literes befőttesüvegben szervírozták.
A legrosszabb szállásunk a legdrágább is volt egyben, a Grand Canyon Village-ben egy hatalmas komplexumban voltunk, se reggeli, semmi, hatszáz szobára volt egy falatnyi medence, és nem volt hűtőszekrény, ekkora hőségben. De adtak két 10%-os kupont a vendéglőjükbe, egykor a szoba fel volt dúlva, ágyneműk lehúzva, háromkor jött a takarítóember, és fél négyre lett új huzat is - az aznap délutáni alvásnak lőttek. Kapnak majd a booking.com-on. A többivel alapvetően rendben volt minden, egyszer jöttek reggel nyolckor, hogy takarítanának, de elrendeztük, minden szoba minden nap ki van takarítva, és feltöltve a kávéskészletek, és - legnagyobb bosszúságunkra - újravetve az ágyunk, sosem találjuk el az amerikai standardot, és a pizsamánkat is vagy kirakják belőle, vagy ritkábban benne hagyják...
Mosógép mindenhol van, általában fizetős, hat negyeddollárossal működik, közösségi, mint a filmekben. Phoenixben egy kis minilakásos szálláson voltunk apartmanháznak mondják, szinte olcsóbb, mint a szálloda), konyhától kezdve minden van, és itt ingyenes a mosógép-használat is, a szárítógép is, innen úgy mentünk tovább, hogy mindenünk tiszta volt.
Közlekedés
Az utak nagyon jók (kivéve a sivatagi úttalan utakat, de azok is jobbak, mint az örvényesi hegyen). A kitáblázottságuk a hülyéknek szól - mivel külföldiekkel nem számolnak, a saját népességnek tábláznak. Minden nagyon alaposan el van magyarázva. A tőbbsávos kereszteződésben lámpa a túloldalon, vonal a megállásnál, és tábla nyíllal: Itt kell megállni. Az előzési tilalmat a felfestett kettős záróvonal, és egy tábla, előzési tilalom felirattal jelzi. A sebességkorlátozás mindenhol és sűrűn kint van, a nagyobb utakon 65 mérfölddel lehet menni, fölötte nem láttunk lehetőséget, és ezt útkereszteződésnél, város közelében stb. veszik le 55-45-35-25 mérföldre. Az útirányok kitáblázása csak tájékoztató jellegű, és azt is szokni kell, hogy az égtájakat aktívan használják -Északi Highway, de van belőle Déli is, stb.
A legtöbb amerikai ma is bazi nagy autókkal közlekedik, a kamionok sem kisebbek, mint nálunk, sőt, az utánfutósok egyenesen rémségesen hosszúak. De nem találkoztunk agresszív vezetővel. Ha bénázol, hát majd megtalálod, ha tud, megelőz, de nem dudál, villog. Ugyancsak normálisak, ha a belső sávban a maximálisan megengedett sebességgel mész: nem tol, nem villog, dudál, rendesen jön mögötted. Az M7-en két óra alatt több idiótával találkozik az ember, mint itt három hét alatt. Igaz, itt a rendőr őt szedné ki, és nem az elől haladót oktatná ki. Több rendőri intézkedést láttunk messziről, de minket nem érintett egy sem. Trafipaxot csak telepítettet láttunk, és egy motoros rendőrt a kezében egy kézikészülékkel a sivatagban, az előbbiek előtt szóltak táblával, az utóbbit mire észrevettük, késő lett volna, ha nem vagyunk szabályosak.
Az autópályára felhajtás alapvetően olyan mint otthon, kivéve, ha nagy a forgalom, akkor bekapcsolják a felhajtósáv végén a piros lámpát, és ki van írva, minden zöldön egy autó mehet át, a zöld ennek megfelelően sávonként időben eltolva, kb. 2 másodperces. Kamera mindenhol van, így ha elaludtál, szerintem célszerűbb megvárni a következő zöldvillanást. Trafiznak a levegőből is, erre is tábla figyelmeztet.
Az egész népesség szemmel láthatóan és érezhetően szabálytisztelőbb, mint nálunk. Látszik ez a közlekedésen, de a túraútvonalakon is, a mindennapos viselkedésben is.
.
Az út egyhangúnak ígérkezett, a sivatag kezdetben olyan volt, mint eddig, hol sík, pöttyözve növényekkel, hol omladékos dombok, hol pedig a szürke-vörös csíkozású meredek falú hegyek váltogatták egymást, közben aszóvölgyek felett suhantunk el, víz sehol, élőlény sehol, emberi élet nyomait sem nagyon láttuk ezen a részen. Utah államba értünk, óraállítással vétette észre magát, ezen kívül minden folytatódott ugyanígy.
Mígnem egyszer egy történelmi emlékpontot jelzett a tábla, nosza, nézzük meg, mi is az. Pahreah városának a maradványait mutatta a tábla, öt mérföldre bent a sivatagban, elég jó minőségű út indult be, én pedig mindenképpen szerettem volna látni egy kísértetvárost, errefelé több is van belőlük.
Pahreah végül is nem kísértetváros, hanem városhely, amelyet 1865-ben alapított néhány igen vállalkozó kedvű pioneer. Húsz évvel később már iskolájuk, templomuk is volt (mormon). A város közvetlen a folyó partjára épült, a termőföldek is ott voltak. A folyó most úgy ötven méter széles, és alig egy méter mély a medre, víz sehol benne, mégis ez okozta a város vesztét, az áradások rendre elmosták a várost, így végül, pár évtized után, feladták azt.
A temető nagyon szépen rendbe van téve, az utódok, mementóul a „kemény életnek, és a kemény embereknek” tartják karban, ötven sír lehet benne.
Most megnézve a környezetet – amelyik gyönyörű, festői, lenyűgöző -, nem igazán érthető, miért pont ezt a helyet választották, hatalmas adag öntudat és fanatizmus kellett hozzá. Az út a végére már nem volt olyan jó, így az utolsó fél mérföldet gyalog tettük meg, a sívó homokban bokáig süppedve. Szarvasok élnek itt, fűzfát is találtunk, nyárfához hasonló fát is, de hogy egy magot belevetni a talajba nem sok értelme látszik, az biztos. A termést is többször elvitte valami, így nehéz teleik voltak. A folyó, a Paria River, hatalmas vízgyűjtőterülettel rendelkezik, és pár tíz évenként van rajta egy hatalmas árhullám, utoljára 1980-ban volt. Ezek miatt az áradások miatt adták fel a területet az indiánok is 1250 körül...
A városból alig maradt valami, pár kőfal, ami látszik, amiért mégis megérte megtenni ezt a kitérőt, az az, hogy belegondoltunk a telepesek helyzetébe – ha nem is értjük, miért ezt a helyet választották, valóban nagyon eltökélt, kemény emberek voltak.
A levezető út környezete egyébként annyira gyönyörű, minden kietlensége ellenére, hogy több westernfilmet is forgattak ezen a helyen. Volt is felállítva egy út menti fogadóépület, de azt valakik elbontották és elvitték innen, csak a mementója maradt, emlékeztetőül a filmekre, amelyek itt készültek.
Innen hamar elérkeztünk a Zion Nemzeti Parkba vezető úthoz. Nagyon vadregényes, nem annyira sivatagi, inkább magashegyi tájra érkeztünk, fenyőkkel, a szurdokokban csobogó vizekkel. Az egyik pihenőtől indult fel egy gyalogút, amelyikről le lehetett nézni a kanyonra, ezt nem lehetett kihagyni. Az út vörös sziklák tövében vezetett, mókusok és gyíkok nézték gyanakodva, mit akarunk ott mi és a többi kiránduló. Az út végén lélegzetelállító látványban volt részünk, az autóút egy hosszú alagútban folytatódott, majd kibukkanva a hegy túloldalán láthattuk az égnek szökő sziklafalakat, és a völgy aljára lemeanderező utat. A NP a nevét az egyik első felfedezőjétől kapta, aki meglátva a sziklákat, azt mondta, Isten első temploma Sionban lehetett ennyire fenséges. A név megmaradt, és a kanyon hegyeit, szikláit az ószövetségből nevezték el.
A szállást hamar megtaláltuk, térképet is kaptunk a park bejáratánál, ahol a belépőket ellenőrzik, így megterveztük este a másnapi túrákat. Itt van internet, de csak letöltés, két nap alatt két kép ment fel, majd talán Vegasban, holnap este.
Sokat vártunk ettől a naptól, a Lake Powell mellett. Két hajóutunk is volt tervezve, az első egy félnapos út a víztározó alatti szurdokban a Horseshoe Bendhez, a másik pedig az Antelope Canyonba. A kettő között volt négy óránk, amit evéssel és alvással töltöttünk, mivel a hőség nem csökkent.
A reggeli túra kalandosan indult, mert bár este beírtam a találkozási pontokat a gps-be, és az mutatta az utat mindkettőhöz, de reggel nem indult el az a dög – azóta sem tudjuk, miért. Először próbáltam fejből odatalálni, majd látszott, hogy ez reménytelen (pedig Page kisváros), visszaszáguldottunk a hotelba, és a recepcióssal rajzoltattunk egy térképet. Szerencsére rátartással indultunk, így időben érkeztünk. Itt először is megszabadítottak bennünket minden csomagtól hátizsáktól, csak a fényképezőgép maradhatott saját felelősségre, aki akart, annak kis étel, és az ivóvíz, amit lehetett, műanyag zacskóban. Buszba ültünk, és kivittek minket a kanyon partjára, majd egy katonai ellenőrző ponton keresztül be egy alagútba.
Az alagút volt vagy másfél-két mérföldes, és amikor előbukkantunk belőle, lent voltunk a híd alatt, az erőmű félköríves betonfalának a tövében, közvetlen a vízparton. Gondolom, ez az alagút szolgált az építkezéskor is a munkások le- és felszállítására, meg talán a technikai eszközökére is.
A parton katamarán-szerű csónakok álltak, a mi vezetőnk egy húsz év körüli lány, Megan volt, akivel, mint utóbb kiderült, nagyon jól jártunk. Sokat beszélt – amiből vajmi keveset értettünk -, de rengeteg mindent megmutatott, amit a többi csónakokban ülőknek nem. Aki kért, kapott mentőmellényt, és leültünk, ki a belső padra, ki a katamarán külső, úgy nyolcvan centi átmérőjű felfújt gumicsövére, és elindultunk. Ezen a részen elég szűk a kanyon, gondolom, ezért is tették ide a gátat, de néhány éles kanyar után kissé kiszélesedett. A sziklafalak 3-500 méter magasak, függőlegesen szakadnak be a kanyon aljáig. Ahol szélesebb a köztük lévő távolság, ott az oldalán hordalékkúpok, omladékos részek, vagy sziklaplatók alakultak ki, rajtuk változatos, de mindenképpen hőtűrő növényekkel. Rengeteg madarat, kormoránokat, fehérfejű és más sasokat, kacsát, gémet és másféléket láttunk.
A sziklák hol vörösek, hol egészen feketék, a villanyvezetékek itt, az út elején vágtak át magasan a fejünk felett egyik oldalról a másikra. AZ úton egyszer álltunk meg, egy kis, strandszerű homokpadnál, Itt voltak mobil-WC-k felállítva, egészen kultúr állapotban, és lehetett fürdeni is a folyóban – ami lehetett úgy tizenöt fokos. Én próbáltam belelábalni, de ez nem működött, mert csontig hatolt a hidege. Aki belement, az (ruhástól persze, cipőt levetve, zsebeket kiürítve) egyszerűen belerohant, majd elmerülés után húzott is ki, és a parton próbált levegőt venni. Így tett Megan is a barátjával, aki szintén velünk volt. Aztán felkötötte a haját a homloka felett megkötött kis kendőjével, amitől pont úgy nézett ki, mint a „We Can Do It” hatvanas évekbeli (ötvenes?) egyenjogúsági plakáton a nő.
Volt velünk egy Ranger is, aki itt kiszállt, és elvezette a társaságot a sziklafal egy részéhez. Itt jó ezeréves rajzok voltak a sziklába karcolva, egy világ teremtése motívum, és állatok, emberek. Nem mindent tudott elmagyarázni, mint mondta, a tudósok csak feltételezésekkel élnek. Egy biztos, amilyen iszonyúan nehéz és sok erőfeszítést igénylő volt az élet fenntartása ezen a területen, valamiért nagyon fontos lehetett a törzsnek ide lejönni, és rengeteg időt eltölteni a képek létrehozásával. A Ranger maradt egész napra, hogy a további hajózóknak is elmesélje mindezeket, mi pedig elindultunk tovább.
A túlsó parton zergéket láttunk, nagyon szépek voltak, egész csapat legelészett ott – nekik megvannak a kijárt útjaik fentről le a folyóhoz. Innen már nem volt messze a Horseshoe Bend, ami egy patkó alakú kanyarulat, egy gömbölyűforma szikla megkerülésével jött létre. Lentről nem annyira látványos, mint fentről, láttuk valahol magasan a fejünk felett a bámészkodókat, iszonyatosan picik voltak. Mindjárt el is határoztam, hogy másnap reggel itt kezdjük a napot, mi is lenézünk onnan a völgybe.
Az út visszafelé gyors volt, a csónakot turbóra kapcsolta Megan, és süvítettünk, ki nem néztem volna ekkora sebességet ebből a jószágból. Még megálltunk egy kis csorgónál, ahol víz folyik ki a sziklafal alól, hogy felfrissíthessük magunkat, majd visszaértünk az erőműhöz.
A délutáni túra nem volt ennyire sikeres. A hajó körbevitt a nagy víztározón, majd befordult az Antelope Canyonba, szűk sziklák között kanyarogtunk, nagyon impozáns volt, de pont a hihetetlen színek hiányoztak – a magas vízállás itt is megfestette a falakat, egy darabig szürkére, felette látszott csak a színes rész. Az igazi kanyon persze nem ez, hanem a száraz, gyalogos része, oda azonban nem jutottunk el. A hajóút után egy homokos részen lábat áztattunk, kagylót szedtünk (van egy behurcolt, agresszív faj, amelyik miatt az ide jövő és innen távozó motorcsónakokat, járműveket teljes fertőtlenítésnek kell alávetni, nagyon szigorúan ellenőrzik a papírokat erről, és több vállalkozást láttunk, akik ebből élnek...), majd vége lett a napnak Itt egyébként jóval később sötétedett, mint a tengerparton, ott már nyolckor éjjel volt, itt csak kilenckor. Másnap, elindulva jöttünk rá, hogy átlépve a túloldalon pár mérföld után Utah államba érkeztünk, ahol egy órával előrébb tartanak.
Vagyis átmenet Page-be
Reggel még elköszöntünk a Canyontól, és elindultunk Page felé. Tudtuk, hogy hosszú út vár ránk, mert a „rövid” út megsuvadt, le van zárva közvetlen Page előtt, és a kerülő út jóval hosszabb. Megálltunk egy Tusayan-múzeumnál, némi 800 éves romot, és a benne élők életéről, munkájáról és étkezéséről szóló tárlókat láttunk. A művelt területük valóban igen kicsi volt, a telep alig tartott el 15 embert, azt is nagyon kemény munka árán.
Kései utódaik kerámiát, ékszereket készítenek és árulnak az út mentén felállított fabodegákban, nehéz eljönni tőlük vásárlás nélkül.
Elhagyva a kanyon területét, ismét a sivatagos fennsíkra érkeztünk, a távolban kúpos hegyek látszódtak, egyébként az egyhangú, csupasz táj. Eztán egyszer csak valami furát láttunk az úttól nem messze, majd jött egy kilátópont is, és újra egy mély kanyon partján találtuk magunkat. Ez a Kis-Colorado folyó szurdoka, alig háromszáz méter mély, de változatos partvonalú, kanyargós, a tegnap látottakéval összemérhető vízhozamú folyót láttunk az alján.
Később szürke alapú, a tetejükön vörös homokköves, éppen szétfolyni készülő hegyek között vezetett az út, majd némi közbeékelődő keményebb rétegek érdekesebbé tették a domborzatot.
A sivatagnak ezt a részét folyamatosan lakják. Úgy kétszáz kilométeren keresztül mindig látszott egy-egy épület (vagy utánfutó) valamerre. Művelt terület viszont nem volt, és az egész nem a könnyű életről szólt, ennyire szedett-vedett lakásokkal nemigen találkoztunk eddig – nem beszélve a tevékenység teljes hiányáról. Ahol volt valami megművelt rész, az sem volt nagyobb egy hektárnál, és mostanra teljesen csupasz, vörös, kiégett – hogy mit termesztettek rajta a hőség előtt, arra nem tudtunk rájönni. Állatokat sem láttunk ezen a részen.
A domborzat maradt változatos, a lemezesen letöredező keményebb rétegek, és közöttük az elfolyó lazábbak, és a két szín folyamatos váltakozása, keveredése különlegessé tette. A völgyet egyébként Navajo Monument Valleyként említették, megkülönböztetendő az Utahban lévőtől, amelyik pl a Volt egyszer egy Vadnyugatban is látható.
Megérkezéskor ledőltünk egyet aludni, mert 36 fok volt egész úton, és ez fárasztó tud lenni. Öt óra felé elindultunk körülnézni, elvégre az egyik legnagyobb mesterséges tó mellett voltunk. Maga a város 1300-1400 méteren fekszik, 1957-ben alapították, amikor elkezdték tervezni a Powell-erőművet és víztározót. Az építkezés 1960-ban indult, majd 1963-ban kezdték el feltölteni vízzel. A partvonala 1600 mérföld (2500 km), középen több száz láb (50-100 méter) mély, vízállástól függően. Most közepes vízállás volt a tóban, ezt mutatta a meredek parton a vízből lerakódott szürke réteg magassága.
A vize negyon kellemes, úgy 23-24 fokos lehetett, két nagyot úsztam benne, amíg Gabriella a nagycsaládos amerikai polgárok strandéletét tanulmányozta a napon. Nagyon gyorsan mélyül, legalábbis itt, ahol lementünk a partjára, két-három lépés után úszni kell, a víz tisztának látszik, és szép zöld.
Itt nem volt netünk, ezért vagyunk elmaradva, a következő helyen net van, de a képfeltöltés meg van akadályozva, így a szöveget próbáljuk utolérni, a többit majd talán legközelebb...
OFF Napokig nem volt netünk, de azért élünk, sőt még jól is vagyunk. Ma már Utah államból, a Zion NP-ból írunk Springsdale városából. Még hat teljes napunk van itt az USA-ban, két nemzeti park, Zion, és Bryce, majd Las Vegas, Hoover-erőmű, Los Angeles az út, a szerda délutáni (18-20 óra közt) hazaérkezésig. OFF vége.
A Grand Canyon. A Colorado (és sok mellékfolyója) völgye. Az ember sok filmben látja, útleírást, beszámolót olvas, és azt hiszi, tudja, hogy mit fog látni.
Az első a magasság. A fennsík, amelybe a folyó (és a szél) belevágta a völgyet, 2200 méter magasan terül el. Phoenixből idefelé folyamatosan emelkedtünk, amíg el nem értük a 6000 láb magasságot – az utak mentén az ezres szintvonalakat feltüntetik – a lagmagasabb pont egy hágón 7500 láb volt. És ezen a hatezres szinten van a falu, ahol megszálltunk, Grand Canyon Village.
A Canyon idegenforgalmi hasznosítása a múlt századfordulón kezdődött, akkor jöttek létre az első hotelek, üzletek a déli oldalon (mi csak itt voltunk ezért minden ide vonatkozik). Több ponton is elkezdődött a kiépítésük, de végül 1903-ban a vasút döntötte el a kérdést: ide épült ki, és ezért ez az egyetlen déli oldali település.
A Nemzeti Parkok rendszere egy igen komoly, és fantasztikusan szervezett szabadidő-, oktató- és környezetvédő hálózat az USA-ban. Minden parknak van belépési engedélye, ez egy hétre autónként (megadva az utasok számát) 25-30$ parkonként, de van egy összes parkra érvényes éves Pass,ennek kevesebb, mint háromszorosáért. A Pass névre szól, és belépéskor a jogosítvánnyal együtt ellenőrzik. Bent viszont már minden ingyen van (ha viszel kaját, italt). Jól kiépített parkolók, tájékoztató táblák, sőt, a helyi csigabuszok is, amelyek napkeltétől napnyugta után egy órával járnak meghatározott úton, itt négy járat van. A legtávolabbi tizenkét kilométerre visz el a fennsík peremén, és megáll a lényeges pontoknál – ott szállsz fel és le, ahol akarsz. Ugyanakkor egy jól kiépített gyalogút is vezet a fennsík szélén, kilátópontokkal, pihenőkkel.
A hőmérséklet magas volt, harmincöt fok körül. Amíg ott voltunk nem esett, néha kicsit borult. A látási viszonyok viszont nem voltak optimálisak, meglehetősen párás volt a levegő, és a távolabbi pontok kékesen játszottak.
A megérkezésünkkor az első érzés a megdöbbenés volt. Főleg, amikor megtudtuk az arányokat, távolságokat, egyszerűen lenyűgözőek a méretek. A fennsík alatt ezer-ezerszáz méterrel kanyarog a folyó – de hogy azt láthassuk, több kilométert kellett gyalogolnunk, olyan szűkek és meredekek a völgyek. Lent húsz fokkal magasabb a hőmérséklet. Gyalogút alig vezet le, innen kettő indul, az egyik, az Angel Trail a legnépszerűbb. Az út végig követhető fentről, látszott egy alsó fennsíkon a kilátópont is, amelyik pár száz méterrel van a folyó felett, ide és vissza egy napos a túra. Fentről ez nem volt így felmérhető, de a túrára kb 20 kilométer hosszt, és 8-10 órát írt a tábla, sok folyadékkel – és ugye a neheze visszafelé van...
A hasadék széli út mentén végig jelölve van egy időskála, ami úgy 3000 millió évtől a canyon legrégebbi kőzetéig vezet vissza, ami 6300 millió éves, nem sok ilyen öreg kőzet van a világon. Mi valahogy nem figyeltünk fel erre a legöregebbre, így nem tudunk róla beszámolni, de őszintén megvallva ájult tisztelettel álltunk már a 5,8 milliérd évesek előtt is :).
A növényzete sivatagi és magashegyi egyszerre. A yuccák, medvetalp-kaktuszok, mormonteák, és az ördögkerékhez hasonló tüskés növény, meg néhány csenevész bokor, de a fenyők uralják a tájat, ettől barátságosabb, mint lejjebb. Állatokkal sokkal találkoztunk. A gyíkok nagyon félősek, a mókusok szemtelenek, a szarvasok semmitől nem félnek, a kondorkeselyűk pedig, bár harminc méternél közelebb nem lenne szabad menni hozzájuk, de ha leül egy a kilátópont korlátjára, akkor kénytelen vagy akár három méterre is közel menni hozzá...
Elmentünk a nyugati irányba a végéig, (12 km, részben gyalog, majd a végét és vissza busszal), délután pedig a keleti Yaki ponthoz, hogy azt a részt is lássuk. Leírni nem lehet, fenséges, lélegzetelállító és hihetetlen.
Este még megtudtuk, hogy a Trading Post nem posta, és a ruhabolti eladónak magyarok voltak a nagyszülei.
Phoienixből kicsit csúszva indultunk, a kártyánkat nem mindig fogadják el, ilyenkor creditkártyaként, vagy Gabi AMEX-jával hidaljuk át a problémát. Közben a bankban látom, hogy minden költés úgy két napon belül megjelenik.
Így is időben érkeztünk az első megálláshoz, Montezuma kastélyához. Az építménynek semmi köze sem Montezumához, sem kastélyhoz, egy indián törzs lakott a Rio Verde mentén, ők építették lakásnak és egyben védelemként a hegyoldalba, két keményebb réteg kő közé a házukat. Úgy ötven fő lakhatott benne, húsz helyiségből állt, és iu. 700 körültől lakták, a hohokam, majd a hopi törzs. A folyó környéke mindent megadott, amire szükségük volt, amit pedig nem, azt kereskedéssel megszerezték. 1420 után hagyták fel a települést, időjárás-változás, és részben a környező helyzet változása miatt. A falak gyakorlatilag eredetiek, a tetőt és a födémeket építették újjá az eredeti technika alkalmazásával. 1906-ban személyesen Roosevelt elnök nyilvánította emlékhellyé, ennek köszönhető a fennmaradása.
Ezután Sedona felé vettük az irányt, a "vörös hegyek vidékének" nevezi magát, és nem ok nélkül. Az első igazán szép hegy, amelyik szembejött, az alakjáról kapta a nevét: Harang-hegy. Megmászni egyiket sem lehet, csak a lábánál körbesétálni, de közelről nem is mutat olyan jól. És sorba jöttek a többiek, kisebb-nagyobb vörös csúcsok, itt-ott fehér berakódásokkal, de impozáns volt valamennyi. Itt még lett volna útközben egy kis fürdőzés a képen látható patakban, de akkora zuhé támadt, hogy látni nem lehetett, és ez kitartott egészen Canyon Village-ig, ahol a szállásunk volt. A hőmérsékelt pedig a reggeli 36 fokról fél óra alatt visszaesett 18-ra. Azért a medvefarmot esőben is megnéztük, itt voltak grizzlyk, arizonai barnamedvék, farkasok és fekete, valamint fehér bölények.
Este még kimentünk megnézni a naplementét, éppen elállt az eső és kicsit felszakadozott - jól tettük, mert másnap ugyan egész nam hétágra tűzött a nap, de este a nyugati égen fekete felhők voltak, így lőttek a naplementének.
A kanyonról majd legközelebb :(
.
