Kettőnket ünnepelendő jöttünk Portugáliába. Voltunk már itt a barátainkkal, hét évvel ezelőtt, akkor Lisszabon, Évora, Mafra, Fatima, Setubál és Sintra kerültek a célkeresztbe. Most az északi tájakra jöttünk, Coimbra egyetemi városába, Portóba és a Douro völgyébe, ahol a portói bor terem. És két elmaradásunk a múltkori útról, akkor nem jutottunk be sem az alcobacai, sem a batalhai székesegyházakba, mert későn értünk oda. Ezekre vissza Lisszabonba, az utolsó napon kerítünk sort, még jó időben.
A repülőút jó volt, eseménytelen, fullra töltött repülővel jöttünk Pestről, kb fél órás késéssel. Este fél hatkor szálltunk le Lisszabonban, ami otthoni idő szerint fél hét, már teljesen sötét. Itt még fent volt a nap, és 26 fok volt a hőmérséklet, nagyon kellemes nyári időjárás fogadott. A kocsit hamar felvettük, és indultunk Coimbrába, a 200 km-re északra fekvő városba, immár teljesen sötétben. A város történelme a vizigót időkre nyúlik vissza, később az első portugál király székhelye volt a mórok kiűzése után. A Lisszabonban 1290-ben alapított egyetemet a 16. században királyi parancsra költöztették át a városba, de a folytonossága több, mint 700 évre nyúlik vissza.
Majd' 9 óra volt, mire a péntek esti csúcsforgalomban eljutottunk Coimbrába. Útközben semmit nem láttunk, előbb 3 sávos, majd 2 sávos autópályán robogtunk sokadmagunkkal. A szállást a városban hamar megtaláltuk, a parkolóval kicsit kínlódtunk, de végül az is meglett. A város centrumában lévő szállásoknak van egy ilyen hátulütőjük, de bagyobb bajunk ne legyen, mint hogy a gurulós bőröndöt egy kilométerről kell a szállásig vonszolni. A szálloda az óváros szélén található, a híddal szemben a téren, felette magasodik az óváros, benne az egyetem hatalmas épülettömbjeivel. Kellemes szobát kaptunk, nem túl méreteset, de itt igazán csak aludni akartunk.
Kirámolás után nyakunkba vettük a várost. Rögtön a kapu előtt felfedeztük, hogy a városi tűzoltók napja lesz másnap, több autómatuzsálem tűzoltókocsit hoztak tréleren vagy jött a saját lábán a sétálóutcába a másnapi kiállításra. Azt is láttuk, hogy három kis kávézó is van a szálló mellett, valamelyikben meg tudjuk oldani a reggelinket.
Az utca tele volt fiatalokkal, feltehetően diákkal, majd a Szent Kereszt Székesegyház melletti egykori Szent János kápolnában láttuk ennek az okát is, itt volt a karok közti kórushangverseny döntője. Egyetemi egyenruhába öltözött diákok készültek a fellépésükre. Mi először körbejártuk azt a részt, elmentünk az a'Capella kápolnáig, ami ma kávézó, és ahol ma fado-koncerteket adnak, majd kerestünk egy vendéglőt, ahol megvacsorázhatunk. Egy egészen kicsi családias étterembe ültünk be, ahol én bárányt, G. grillezett sertéshúst evett, inni sangriát kértünk. Az italt helyben keverték a ház vörösborából, és citrom- valamint narancsszeletekből. Nagyon itatta magát, és minden etikettet megszegve a gyümölcsszeleteket is kipusztítottuk belőle. Az ételekkel sem volt semmi gond, nagyon korrekt konyha ételeit ehettük. Miután a hatalmas adagok elpusztítása után még - G. megbotránkozására - megkoronáztam az egészet egy elég jól sikerült tiramisuval (babapiskótából, sok kávéval és mascarponéval, ahogyan azt kell, de tejszínhab nélkül tálalva), elindultunk a hangok után.
A kápolna gótikus stílusban épült valamikor a 12. században, de már jó ideje kávézóként üzemel. érdekes, hogy a nagyon erősen katolikus országok nem félnek egy-egy templomot kivonni és világi kézre adni, a vallásuk nem dől össze tőle. Valószínű másképp gondolkodnak a hitről, mint nálunk. A kápolnából lett kávézó mindenesetre tele volt, alig tudtunk befurakodni. Én igazából fényképezni mentem be, de a valamikori oltár helyén ott állt egyenruhában egy kb tíztagú kórus, ki gitárral, ki dobbal, ki valami balalajkára emlékeztető hangszerrel, és teljes átéléssel valami nagyon szép, szomorú balladát adtak elő. A pincérek rohangáltak a tömegben, a nép evett-ivott, de az első, összetolt asztalnál ott ült az öttagú (egyetemistának kinéző) zsűri, és teljes komolysággal figyelte az előadást. Engem elbűvöltek, a kápolna is, az énekesek is, a zsűri is. Az egyenruha egyébként nem függ a fakultástól, egyformán fekete mind, fiúknak nadrág, mellény, zakó, fehér ing, nyakkendő, és az egészen egy fekete karimás kalap és fekete pelerin. Csak egy kis kerek embléma mutatja, kihez is tartozik a csapat.
Mivel hosszú nap állt mögöttünk, elballagtunk haza, amúgy sem értettük sokat a dologból, leszámítva a zenei részét, ami úgy volt jó, ahogy előadták., de nagy élmény volt ezzel együtt is. Másnap újabb ízelítőt kaphattunk a városi egyetemi létből, pedig szombat volt.
Reggel a Cafe Toledo volt az első szimpatikus hely, tele csupa helyi emberrel, és mosolygós kiszolgálóval. Príma kávét főztek - még a barátnőnknek is ízlett volna, remélem, csuklott, és jó volt a croissant is. Így feltöltődve elindultunk az első kaptatós utcán fel az óvárosba. Még csak ébredezett a város, nyitottak a boltok, rámolták ki a mintakollekciókat, állványokat, vevőcsalogató táblákat. Elsétáltunk a Sé Velha katedrális mellett, majd az új katedrális előtt, amíg felérkeztünk az egyetemi épületekhez. itt a Joanina könyvtár volt az úticélunk. Még senki nem volt ott, amikor beálltunk a hatalmas négyszögletes térre, a könyvtár kapuja elé. A könyvtárat Lisszabonból költöztették át ide, és az 1500-as években kapta ezt a jelenlegi épületét. A három hatalmas terem mennyezetig tele könyvekkel, gyönyörűen faragott polcokon, a mennyezeten a tudás allegóriáival, valóban Európa egyik legszebb könyvtára. Itt tárolják a 15-17. századi műveket, amelyek nagyon hű keresztmetszetét adják a korabeli európai tudásnak. Az igazi, ma is használt könyvtár egy hatalmas szocreál épületben kapott helyet, úgy egymillió kötetével.
Innen az egyetemi termeket látogattuk végig, a kápolnától a tanácsteremig, a fegyvertermet és a lépcsőházakat. Ndhéz megszokni a mindenütt jelenlévő azulejókat, a csempéket, amelyek minden közösségi helyiségben megtalálhatók, a lépcsőháztól a fogadótermekig, a legváltozatosabb mintákkal - de az esetek 99 százalékában kék színben. De csempe van a házakon kívül is, kidomborodó geometrikus vagy virágmintákkal és változatos színekkel.
Az egyetem tele volt diákkal, az irodalmi fakultásra előadásra igyekeztek a hallgatók, a turisták előtt megnyitott részeken pedig egyenruhás diákok osztották az egyetem szórólapját a korosztályukba tartozó látogatóknak, tartották a toborzást. A főbejárat előtti téren egy nyolctagú lányzenekar, szintén egyenruhában az este hallottakhoz hasonló stílusú és hangulatú dalt énekelt ugyanúgy saját zenekísérettel, a tanulmányaik finanszírozását kiegészítendő. Nem álltunk ellen...
Az utunk a SÉ Velha székesegyházhoz vezetett. Ez az mai épület az 1160-as években épült, egy 1117-ben lerombolt korábbi bazilika helyén. Ettől az időszaktól volt folyamatosan keresztény kézen a város, püspöksége is volt már ekkor, sőt, ez volt a főváros is majdnem kétszáz évig. A templom tiszta román stílusban, enyhe mór beütéssel készült, a kerengője kicsit későbbi, így már gótikus. A történelem megkímélte mindkettőt, eredeti állapotukban láthatóak. A székesegyházhoz a reneszánsz időkben készítettek egy fehérmárvány oldalbejáratot, az olasz templomokon láthatók mintájára, de ezzel sem a külső összképet, sem a belső architektúrát nem sikerült elrontani. Belül a berendezés elsősorban barokk.
A székesegyház után leballagtunk a Szent Kereszt székesegyházhoz, de azt az orrunk előtt bezárták ebédszünetre (kiírva annyi volt, hogy 9-17 nyitva), így erről lemaradtunk. Ittunk egy kávét a Toledóban, majd elmentem a kocsiért, G addig az árnyékban hűsölt a csomagokkal, majd elindultunk a száz kilométerre lévő Porto felé.
