Fel a keleti partra!

A Phoenix Art Museumba indultunk reggel, de korán értünk, így kiszaladtunk egy közeli nevezetességhez: a Hole in the Rock sziklához. A város határában emelkedik pár vörös homokkő szikla, ötven-százméteresek, a szél koptatta le őket mindenféle formátumúra, és az egyikbe sikerül egy embermagasságú lyukat is vájnia. Felkapaszkodtunk a sziklára, be a lyukba, jól járt benne a levegő, a város párába burkolózott. Útközben nyulakat és sivatagi egereket láttunk szaladgálni, de nagyon bizalmatlanok voltak, egyikük sem volt hajlandó modellt állni (másnap aztán még vigyorogtak is a gépnek az arborétumban).

A múzeumot száz éve alapították (a várost 1868-ban). Alapítványi és adományi gyűjtésekkel szereztek pár Rodin, Monet, Ribero szobrot-képet, de zömmel amerikai szerzőket gyűjtenek. Mi is rájuk voltunk kíváncsiak. Láttunk is egy párat, nem túl kiemelkedőeket. Nagyjából azt a stílust festették, mint ami éppen a tengerentúl dívott, a maiak pedig nagyon vegyesek, hol szuperrealista, fotószerűen pontos festés, hol a pár vonallal kifejezett érzések vagy gondolatok – ha vevő vagy rá, ha nem.

Volt a múzeumban egy kínai összefoglaló kiállítás, a tusrajzoktól hamar eljutottunk a porcelánokig, és azok hatásához a meisseni és angliai műhelyekre. Kínában az ide szánt készletekre előszeretettel festettek itteni motívumokat, az említett két gyár pedig igyekezett a kínainál is kínaibb lenni a felhasznált motívumokkal.

Az egészről elmondható, hogy egy nagyon korrekt összefoglalót láttunk, bármely kiállítást is nézzük, sztárdarabok nélkül, de a korszakokat, a stílusokat didaktikusan megismertetve.

A függetlenség napja

A városban egész napos happening volt a függetlenség napja megünneplésére, a híradóban láttuk, hogy így votl ez az összes városban. Amerre jártunk, mindenhol a múzeumok, kiállítóhelyek, szórakozóhelyek invitálták a nagyérdeműt a náluk rendezendő családi/zenés/fiatalos/akármilyen rendezvényre. A hőségre való tekintettel ezeket most kihagytuk, úgy hét óra felé mentünk el a phoenixi központi ünnepségre. Ezt egy hatalmas parkban rendezték, volt benne tó, a partján két kurgán-szabású domb, egy nagyszínpad, sok zászló, és alig néhány árusítóhely. Sört, alkoholt nem árultak, aki ilyesmit ivott, otthonról kellett hoznia. Az emberek piknikre készültek, hatalmas, kerekes hűtőládát vonszoltak, a hátukon összecsukható kempingszék, napárnyékoló, pokróc, meg egy rakás gyerek. A város minden rétege jelen volt, a nagyszínpadon ment a koncert – mintha Bergendyéket láttam-hallottam volna, a népség békésen ücsörögtt a székén, a gyerekek rohangáltak a villogó jedi-kardokkal, pirosban-kékben játszó masnival, motoros (és csilivili) buborékfújóval, szóval tiszta vásári hangulat volt, mindenféle atrocitás vagy kellemetlen mellékzönge nélkül. Az est lassan leszállt, a hőség nem enyhült semennyit sem, csak a szél lett kicsit erősebb. Amikor fél tízkor elkezdődött a tüzijáték. Mindenki irányba állt, és lestük az eget. Nem sajnálták az eszközöket, harminc percig hatalmas égzengés és csillogás és pálmafák és buborékok és minden volt.

Amikor vége lett, a tömeg elindult a kijárat felé, nagyon kulturált volt az egész. Rendőrt inkább a közlekedésnél láttunk, a környék le volt zárva, csak a villamos jöhetett be. Egyébként is elég rejtőzködőek az amerikai rendőrök, csak amikor intézkednek, tűnik fel, hogy ott vannak. Velünk szemben még nem tették.

A botanikus kert

A késői fekvés miatt délelőtt ellustultunk, a várost jártuk, néztük, hol és hogyan vásárolnak itt a népek, majd délután négy felé kimentünk a sivatagi botanikus kertbe. Tudtuk, hogy sötétedésig tart nyitva. A kertben az amerikai sivatagok minden fajtájának jellemzőit bemutatták, elsősorban persze a Sonoran-sivatagét, amelyik a Csendes-óceán partjától ötven-száz mérföldre kezdődik, és tart a szárazföld belsejében jó darabon, és átnyúlik Mexikóba is. Ebben éltek az indián törzsek, a hopik, navajók, apachok és mások. Az ő életükből, ételeikből is kaptunk bemutatót, a termesztett növényeket külön kiskertben, a sivatagból szerzetteket pedig a származási helyükön. És persze rengeteg kaktuszt, kicsit, nagyot, kereket, lyukasat és … azért csokoládéból többfajta van, de csak alig. A nagy virágzásuk úgy kettő-négy hete lehetett, de még mi is láttunk bimbókat, kinyílt virágokat, és érőfélben lévő terméseket egyaránt. Úgy elment a harmincöt fokban is a három óra, hogy észre sem vettük - közben kolibrira vadásztunk (sikertelenül), és sivatagi egereket fotóztunk meg nyulakat (sikeresen).

.

Az időjárásról.

Az óceán partja mindig bekavar. Ott sosem lehet tudni, milyen lesz az idő, néha még azt sem, milyen volt. Hűvös van, az biztos, a parton is hol borzong az ember, hol melege van - leginkább lent a homok közelében. A víz alig érte el a húsz fokot, de bele kellett mennem, lacafacázni nem lehetett, mert a térdig érő részen egyszer csak jött a bazi hullám, ami beborított - Gabi csak a lábát akarta áztatni, aztán szárogathatta a szoknyáját. A hullám a part hirtelen emelkedésén törik meg, mögötte gyorsan mélyül, és lehet úszni is, csak a kijövetelkor kell figyelni az átbukó hullámokat.

A parton alig süt a nap. Ez biztos nem igaz így, mi azt láttuk, hogy a parti sáv felé közeledve mindig ott a felhősáv, amelyik néha csak párásság, néha olyan fekete, mintha vihar készülne. Amíg a partközelben voltunk, nem múlt el nap, hogy ne kellett volna a pulóver, nem csak este.

Esni sosem esett, de olyant többször is tapasztaltunk, hogy ragyogó kék égből váratlanul hatalmas cseppek hullanak, a port összecsomózzák kicsit, aztán eltűnnek.

A sivatagban sokkal kiegyensúlyozottabb a hőmérséklet. Itt alig megy negyven fok alá, de meglepően elviselhető. Phoenixben órákat töltünk kint, egyszer a függetlenség-napi ünnepségen, másszor a sivatagi botanikuskertben, és sok ivással, leüléssel ha kell, elviselhető. Holnaptól jobb lesz, mert a kanyonnál 30-35 fokot jósolnak.

Az étkezésekről.

Hát az biztos, hogy nem úgy étkeznek, mint mi. Rengeteg édes alapízű nassolni való van, (ezek a reggeli tartozékai is), felvágottat gyakorlatilag nem láttunk. Gyorsétterem megszámlálhatatlan fajta (McDonalds, Wendys, Burger, Subway, Pizza, Mexican,), süteményt azonban (olyan finom habos, krémest) sehol sem találtunk - bár ma a mekiben szembejött két túróhabosnak kinéző sütemény, de amikor kértük, közölték, hogy a személyzet menüjének része... maradtunk az otthon is ismert fagyinál. Mindenki ilyen helyen eszik napközben, akár  dolgozó, akár 4 gyerekes család. Igazi vendéglő kevés van és az sokkal drágább, az árak többszörösei a gyorséttermekének.  Kevés a bevásárló központ (mint pl. az Auchan) és itt a szegényebbek vásárolnak előre elkészített, melegítendő kajákat, ebből hatalmas a választék. Kenyér és felvágott ezzel szemben jó, ha egy-két féle van a szupermarketben.

A burgerek, mint otthon. A szendvicsek, mitn a Subway-ban, gazdagon rakottak hússal, zöldséggel, sajttal, csak győzd átharapni. San Diegóban mexikóira vágytunk, láttunk a közelben egy kis kajáldát, egy mexikói házaspár vezette, ott rendeltünk vacsorát, finom volt, fűszeres, babos, és kérésünkre az extra csípős szószt (hvala) is megmutatták, de aggódva - nem volt okuk rá, annyira azért nem volt erős. Általában így eszünk, napközben valahol, valamit, este rendesebben.

Reggelire müzlit, krémsajtot és joghurtot kapunk, meg valami bucit, ami édes is, tömény is.

A tengerpartot elhagyva hamarosan magányosak lettünk az úton, hiszen alig akadt hasonló őrült, aki korán reggel elindul a sivatagba. Végig a határ mellett haladtunk, néhol láttuk a kerítést is, időnként megjelentek a határellenőrök. Guszti természetesen meg akarta nézni az átlépő részt is, de elbizonytalanodtunk. Egy helyi termelőtől vettünk mangót és nektarint, aztán irány Yumába! Ha oda ment az aranyvonat, talán mi is találunk valamit - tévedtünk. Az egyetlen város 10 mérföldes körben, ezért mindenféle üzlet megtalálható, más látványosság nincs. Akkor haladjunk tovább Phoenixbe, útközben úgy is meg akartuk nézni az Oatmann-mészárlás helyét és a Painted Rock köveit. Az út a sivatagon keresztül vezetett, amit egyszer géppel letoltak, aztán így hagyták. A hőmérséklet 50 fok volt, szinte égetett a levegő. Egy hatalmas kaktusznál megálltunk egy fényképért, de sok időt kinttölteni lehetetlen, a tüdőt égeti a levegő. Az út csak saját felelősséggel járható be, ha a Gila folyó medre éppen száraz. Hát most nem folyt, csak a medrében jártunk és folyt a víz  - a nadrágomból is. Persze Guszti nem izgult... (az út izgalmas szakasza a leereszkedés volt a mederbe, kb 10%-os lejtőn, de hatalmas kövek között vezetett az út, lassan mentünk, nem volt vészes).

AZ Oatmann-sírokat nem találtuk, pár száz méterre lehettünk tőlük, de nem volt útjelző tábla, és éppen ben volt érkezésünk keresgélni a nagy hőségben - az angol családot itt mészárolták le az 1850-es évek elején az apacsok, a nagyobbik lányt vitték csak magukkal, akit később kiváltottak a fogságból - teletetolvált arccal. Nagy jótétemény volt vele.

A Gilát minden festményen, vadnyugati rajzon széles, vízzel teli folyónak rajzolták, ez a szakasza azonban most teljesen száraz volt. A folyó kilométer szélességű völgyet vájt magának az idők során, kétoldalt messze 30-50 méteres szurdokfalak szakadtak le, a folyó mai medre pedig középen kanyarog, kövekkel, hordalékkal, bokrokkal tele.

Érdekes volt, hogy a kihalt sivatagi területek között művelt ültetvényeket lehetett látni, ahol a gabonát, kukoricát, virágokat termesztenek. Mindenhol jól kiépített csatornarendszer biztosítja a vizet. A tehénfarmon több ezer boci volt, s hogy a meleget elviseljék, ugyanolyan párologtatót kaptak, mint mi néhány helyen a városban, A csatornázás egyszerűen fantasztikus. Hatalmas földek szélén végig vezet a csatorna, a saroknál ömlik bele a víz, gondolom, a farmerek tudják, a száraz meder ellenére hol lehet vizet nyerni - sivataghoz képest hihetetlen bőségben. A parcellák sarkain kezdetleges, kézi működtetésű zsilipek terelik a vizet az éppen kívánatos irányba. Két méternél magasabb kukoricák, zöldellő lucernaföldek, valami hibiszkusz-szerű növény végtelen sorai között haladtunk, néhány farmer földje lehet amit láttunk, és nem hiszem, hogy pár tíz embernél többen dolgoznak rajta... A legfurcsább, hogy a parcellákon kívül köves, terméketlen a talaj, de ahol száz éve művelik, az vastag, zsíros föld, igaz, láttuk a hatalmas trágyahalmokat odakészítve a behordásra, beforgatásra. Nagyon intenzív, de fenntartott gazdálkodás folyik, persze a vízháztartás fenntarthatóságába nem láthattunk bele, csak azt láttuk, víz van elég. Nem hiszem, hogy a helyi vízügy fél dollárt szedne használt köbméterenként, mint nálunk.

A farmok között kis kőhalom emelkedett, a Pained Rock formáció. A kövek felszíne és belseje között jelentős színkülönbség van valami vulkáni utóműködés következményeképp. Az erre járó eberek ábrákat karcoltak a kövekbe, az elsőket 12000 évvel ezelőttre datálják, majd hosszú szünet után az itt honos indián törzsek élték ki művészi hajlamaikat a köveken, úgy ötszáz éve. A kövek az eredeti helyükön vannak, őr nincs, otthoni fejjel gondolkodva ki tudja már, mely ábrákat rajzolta az ős, melyet a szomszéd rosszgyerek - ez azonban az itteniekben nem merül fel, az ábrák egyébként szépek és ősiek, hasonlóak a világ más tájain találtakhoz, a piktek skóciában hasonlóan gyerekeseket rajzoltak a nyolc-kilencedik században. A műélvezetnek a forróság vetett véget, itt és most mértünk a kocsi hőmérőjével 48 fokot. Ez volt eddig a csúcs, amivel találkoztunk, no nem is hiányzik.

Állatokat nézni a városban  sokfelé lehet, de nem árt előre tájékozódni! A Sea World jól hangzó és érdekes programokat kínáló hely, de 80 dolláros belépővel és 20 dolláros parkolással, meggondolandó. Persze kisgyerekkel más lett volna a helyzet. A parkolás és beléptetés nem könnyű, de hihetetlenül szervezett, az amerikaiak általában nem tülekednek, nem akarják megváltoztatni a sorrendet, türelmesek. A látogatói létszámok elképzelhetetlenek, 6-8 pénztár engedi be a soronként több száz látogatót.

A  belépőjegy láttán szégyenszemre megfutamodtunk és helyette elmentünk az Aquáriumba, ahol a Cendes-óceán élővilágával ismerkedhettünk meg. A halakon, korallokon kívül olyan tájékoztatók, játszóhelyek vannak kialakítva, melyek a környezetvédelemre, az állatok megmentésére, a klímaváltozásra hívják fel a figyelmet. (Persze az eldobható papírkészlet a büfében kilogrammokban mérhető.)

Innen egy ugrás az állatkert, ami a szintén a családok szórakoztatásáról, kikapcsolódásáról szól - és közben sokféle állat -  és növényvilágot mutatnak be tematikusan. Külön részleg van California területének, az őskortól máig itt élő állatok bemutatására. A belépőhöz jár egy ingyenes buszos vezetés, utazhatsz a függővasúton, ha nem bírod a meredek hegyoldal megmászását, mindenhol ehetsz, ihatsz, vásárolhatsz, a gyerekek rajzolhatnak, játszhatnak, a családnak fényképek készülnek -  be happy! Az állatok is viszonylag nagy helyen vannak, a gazellák futkározása lenyűgöző volt, milyen gyorsan száguldoznak, és hogyan tudnak irányt váltani.

Bennünket leginkább a pandák és a koalák érdekeltek, és jót nevettünk azon, hogy a két leglustább, csak enni és narkózni szerető állatot csodáltuk legjobban (emberben ezeket kerüljük el először). Viszont mindkettőt láttuk "akcióban", nem csak elterülve, egy szétfolyó szőrkupacként horkolva valamelyik sarokban.

A Balboa-park  San Diego Városligete, múzeumi negyede és arborétuma. A város egyik fennsíkján fekszik, mély völgyek veszik körül, az egyikben vadregényes kirándulóút vezet, a másikban autópálya. Klímája melegebb, mint a parthoz közelebb, de még a harminc fokot itt sem érte el.

Építészete olyan, mintha egy spanyol királyi rezidencia nyári épületei között járnánk, a hőségre optimalizált vastag falak, csobogók, átriumok, vízfelületek, ravaszul járó légáramlatok, masszív árkádok - és a barokkos túldíszítettség mindenfelé. A bejáratnál  a mórokat Spanyolországból kiverő El Cid  szobra is a spanyol időket idézi - egyáltalán nem tartják megtagadandónak azt az örökséget, sőt, mintha a város rá is játszana néha, a megkülönböztetés, a különlegesség jegyében. A park nagyon szépen rendben van tartva, előző este a híradóban láttuk, hogy éppen megnyitották a bejárati részét a felújítás után.

A növényzet részben a nyugati part, részben Ausztrália, köszönhetően a kialakításban részt vevő botanikushölgynek. Az ötödik kontinenst az eukaliptuszok és a gumifák 30 méteres, impozáns példányai képviselik.

A rózsák kertje számunkra kevés újdonságot hozott, csak a lila rózsák jelentettek újat, gyönyörű pasztellszínükkel, és hozzá a tökéletes formájukkal. Szín szerint voltak csoportosítva  a virágok, csak bokorrózsa-tövek, álomszép pirosakkal és téglaszín-sárgákkal.

A kaktuszok között láttunk pár szépen virágzót is, az otthonról ismerős agavék, gömbkaktuszok között. A parkban fura módon minden bezár négykor, így múzeumra esélyünk sem volt, négytől már vizet sem tudsz venni, lassan kihal az egész, hogy estére átadja a helyét az ingyenes orgona koncertre érkezőknek.

Midway, a repülőgép-anyahajó. Hadrendbe állt 1941-ben, két héttel Pearl Harbour után, a japánok ellen harcolt a háború végéig, majd Korea, végül Vietnam következett - a pilótái érték el a legtöbb légigyőzelmet az akkori csúcstechnika MIG17 és 19-ek felett. Ott volt a múlt század történelmének minden jelentős haditechnikai eseményén, lett légyen az tényleges küzdelem vagy erődemonstráció. Egy hatalmas vas, ami jelenlétével mindig fordított kicsit  a történelem irányán.

Az anyahajót 1992-ben szerelték le, kicsit hányódott, csaknem elbontották, majd jött az ötlet, felújítani, és múzeumként megnyitni - hol másutt, mint a Csendes Óceáni Haditengerészet szülőhelyén, San Diegoban. 2004-re lett kész, azóta több, mint egymillióan látogatták. Most is elég sokan voltak, de észszerű várakozással mindenhova be lehetett jutni.

A hajó a belváros közepén lévő mólónál van kikötve, a város is, a haditengerészet is szívesen használja ünnepségekre, kitüntetések átadása, stb. Amikor ott voltunk, is volt egy kis "Zászlónak tisztelegj", úgy tíz-tizenöt fővel, de már készültek a teljes fedélzetet elfoglaló Függetlenség-napi egész napos dzsemborira (ennek nyomait máshol is láttuk, LA és SD is tele van meghívókkal az egész napos családi ereszdelahajamokra, móka, kacagás, tüzijáték. Itt Phoenixben is lesz, ahová nemrég érkeztünk meg, alig 45 fokba, várhatóan nem tudnak olyant kitalálni, amitől mi ott leszünk egész nap. De vissza a Midwayra.

A hajón kb. 200.000 ember szolgált a negyven év alatt. Közülük sokan elestek, sokan leszereltek, és most vagy az unokájukat hozzák fel a fedélzetre (minden régi katonájuk megkülönböztetett elbánásban részesül), mások pedig társadalmi munkában járnak fel a hajóra, és viszik a csoportokat a kapitányi fedélzetre, a repülésirányítói központba. Kettővel beszélgettünk is, az egyik az unokának magyarázott ugyanott, ahol én Gabinak, aztán besegített, talán túl rövidnek találta a szövegemet a Huey-ról? A másik a kapitányi fedélzethez sorban állva jött oda megkérdezni, kik vagyunk honnan jöttünk. Ezek a leszerelt katonák hihetetlen jó kondícióban tűnnek lenni, úgy hetven körülre tippeltük őket, de aktívak, és a hajón keresztül társadalmi életet is élnek - ezt a jóféle konzerválást kellene ellesnünk tőlük,

A tárolófedélzeten néhány légcsavaros gép emlékeztetett a második világháborús és Koreai háborús időkre. Innen a legénységi szállásokat néztük meg, később jöttek a tisztiek, a pilótáké majd az admirálisok és a kapitány szállásai is - a legénységi igen pici, szűkös, és a közlekedési folyosók szélén vannak elhelyezve, három szűk priccs egymás felett, harminc egy légtérben. Ahogy megyünk felfelé.a ranglétrán, úgy lesznek kabinok, fürdőszobák, külön konyha, legfelül franciaágy - na nem a kapitánynak, az ő helye a kapitányi híd melletti viszonylag kellemes méretű kabinban van, a huszonnégy órás szolgálatának megfelelően.

Aztán láttuk a leszálló-fedélzetet is, hihetetlen keskeny és rövid ahhoz képest, amit várna az ember egy leszállópályától... Itt felvonultatták az összes, a hajón szolgált gépet, az F4-től a felhajtható szárnyú csapatszállítókon át a TomCat-ig sőt tovább... Láttuk a hidakat, a hajó jobb oldalán emelkednek a magasba, innen tartották szemmel és vezényelték a hajót, és külön szintről a repülőgépek mozgását. Alul van külön pilóta-készenléti helyiség, bevetés előtti eligazító, amint azt a filmekből ismerjük, és még sok minden más - nagyon érdekes volt, Gabit is lekötötte több, mint három órán át. Nagyon tetszett a hajó szervezettsége és eredmény-orientált felépítése, és lenyűgöző az az önkéntesi rendszer, amellyel a nyugdíjasokat aktivizálják. Még akkor is értékeltük a hajót, ha tudtuk, hogy a másik oldalon harcolt, és minden egyes győzelme a béketáborban vereséget jelentett, sírást és családi veszteséget... Fura érzés.

Dél körül érkeztünk San Diegoba, és mindjárt megtetszett. Áttekinthető, gyors közlekedésű város, elszórt városrészekkel, köztük liget, kanyon, lagúna. Nagyon spanyol, de egyben nagyon amerikai is, sok a mesztic jellegű arc, bőrszín, kevés a keleti, és a mi a legfontosabb: tiszta város. Tiszta a levegője, és tiszták az utcái. Valószínű már induláskor fel kellett volna készülnünk arra, hogy Los Angeles egy 17 milliós(!) város, ami nem tud városként működni, nem nézheted meg 1 óra alatt a Sunset Bulvard-ot, mert 17000 ingatlan van rajta.

Ehhez képest SD 1,5 milliós lakosságával emberméretű, szervezhető, lakható.

Az első délutánra a tengerpart közelébe, a Torrey Pine Nemzeti Parkba mentünk. Ez egy különleges földrajzi adottságú homokkő-domb közvetlenül a parton, amelyet az akkori növényzetével együtt az 1900-as évek elején vontak védettség alá azért, hogy a terjeszkedő San Diego be ne építse. A cél nemes volt, azóta persze kicsit lazult a dolog, ahhoz túl értékes volt a földterület. A déli részén golfpálya köti össze a várossal, a keleti oldalán pedig, a fenyők által szűrt tengeri levegőre biotechnológiai intézet (pontosabban valami géntechnológiával foglalkozó kutatólabor) és más hasonló tudományos intézetek települtek - lehet, az eredeti védettségen kívülre, de a közvetlen szomszédságba.

A tenger felől pedig ott a keskeny homokos part, kitűnő hullámokkal, felette a magas kőfallal - néha le-leomlik egy darabja, figyelmeztetnek is, ne menjünk a fal tövébe. Mi nem mentünk, a tetején mászkáltunk, az őshonos ananászfenyők, kaktuszok, sivatagi bőrlevelű bokrok között, le a partig, ahonnan szemünk elé tárult a tengerig lefutó szurdokvölgy a maga szélkoptatta szikláival. Igen, a szél, és nem a víz, bármilyen hihetetlen. A Visitor Centerben kis múzeum mutatja a felszín kialakulását, formálódását, és a honos növényeket. A Center építészetileg is tetszett, tájba illő volt és vályogból épült. A félszigeten enni és inni tilos, kivéve tiszta vizet. Betartják, a kisgyerek sem rohangált keksszel a kezében. A képek fent vannak már.

Néhány szó arról, hogyan is érezzük magunkat, részben a kérdésekre válaszolva.

A repülést élveztük - Münchenig, onnan unalom az egész hátralévő 12 óra, dől a légkondiból a hideg, mondenki jobbra-balra dől és próbál aludni, szerencsére kettes ülés volt a gép szélén, és mi ott ültünk, így nem zavartak. Lehetett filmet nézni, olvasni, illetve néha lenézni, és látni a Faröer szigeteket, majd Grönland szikláit-jéghegyeit és azokat a hatalmas gleccsereket (Izland felett felhős volt sajnos), látni a Spitzbergák lekopott, jégmarta felszínét, a kiemelkedések között a jéggel, aztán Kanada erdőiből valamennyit, majd  Coloradót a levegőből, a Hoover-gátat, a sivatagot, a benne kanyargó néptelen utakat - szóval, amit  a tájból láttunk, az lenyűgöző volt. Aztán jött a tengerpart, a hatalmas autósztrádákkal, másnap örömmel ismertük fel azt a fentről is áttekinthetetlen, négyszintes kereszteződést a kocsiból, a Los-Angeles-csatornát, a hatalmas száraz betonmedrével, víz csak a közepén a kis csatornában csorgott, magából a városból alig látunk valamit, mintha nem is lenne, olyan szabdalt domborzat felett repültünk, ahol itt-ott voltak házak-házcsoportok, illetve ipari üzemek tömkelege. Az utat Gabi jobban bírta, engem a légkondi kikészített, három napig estére lázam is volt, de volt gyógyszer, és elmúlt.

Itt mindenki nagyon barátságos, és közvetlen, sőt segítőkész. Az utcán, a múzeumban is. Az eladók úgy szolgálnak ki, hogy semmi sürgetés, kelletlenség, amennyire lehet, készséges. Aztán ugyanilyen közvetlenséggel fordul a következő felé is. Ha nem értjük, mit akar, akkor leereszkedik a segítőkészség a gyengeelméjűeknek-szintre, ami szintén nem bántó, és nem türelmetlen, ha ez a vevő ilyen, akkor így kapja meg a maximális figyelmet, mert neki is jár. Ezt simán megvennénk otthonra.

AZ időjárás itt a tengerparti városokban nagyon furcsa. Eddig sosem ment 30 fokig fel a hőmérséklet, inkább a 22-27 fok közt mozgott. San Diego még érdekesebb ilyen szempontból, kicsit eltávolodva a tengertől, úgy öt mérfölddel beljebb öt fokot is felugorhat a hőmérséklet, itt a parton viszont szinte alig süt a nap, mindig felhős és szeles. A felhő LA-ban szmog volt, plusz a hajnalban az óceánról belopódzó vastag pára, itt felhő inkább, ami vagy feloszlik, vagy nem.

A két város között is SD javára döntenénk, egy nagyon szimpatikus, latinos, laza beépítésű, könnyed város, semmi nehézkesség, kimódoltság nincs benne. Természetesen használja a tengerpartját, a természetvédelmi területeket a város szívében, az emberek inkább európaiak és mexikóiak, mint amott, ahol a távol-kelet minden nációja masszívan megjelent a maga sajátosságaival. Két nagyon szép napot töltöttünk itt San Diegoban, holnap hajnalban indulunk a sivatagba, a szárazföld belseje felé, Phoenix irányába. Az utat vagy egy, vagy két nap alatt tesszük meg, majd meglátjuk. Vizünk van, sapkát vettünk, a többit majd Szent Kristóf intézi. Vannak úticélok a sivatagban, de nem ragaszkodunk hozzájuk, ha akkora a hőség, vagy nagyon rossz az út, hiába Jeep a kocsink, nem 4x4-es.

Legyetek jók, ha akartok.

Reggel sátorbontás- irány San Juan - az óceánpart végig. Nyaralók száma meghatározhatatlan, mert mi "csak" 70 km-t jöttünk és még nincs vége. Folyamatos Beach az egész, sok dűnével, szép és ócska házikókkal, "védett" övezetekkel, hol minden olyan tökéletesnek látszik.

San Juan igazi mexicói hangulat, pici szobák, fűszeres illatú növények, minden pici és egyszerű. Az ablak az óceánra néz, és 2 órán át nem vettük észre, hogy a víz hullámzása okozza a nagy zajt, nem pedig a közlekedő autók. A hullámok megmostak mindenünket, mert teljesen kiszámíthatatlanok: az egyik fél méteres, a következő meg már 2. A hőmérsékletéről nem is beszélve-fókáknak és Gusztinak van kitalálva!

San Juan Capistrano ( Keresztelő Szent János) misszió látogatása volt az itteni megállásunk célja. Ez Kalifornia legrégebbi missziója, és maga a város is az 1700-as évek végén kezdett nőni, igazi gazdagságát a misszónak köszönhetően az 1820-as években érte el. A kellemes klímájú, gazdag völgyet egy 1769-ben a sivatagon átjutó expedíció fedezte fel, az itt élő indián törzzsel, a sosonok családjába tartozó Acagchemem törzzsel együtt. Különösebb háborúskodásnak nincs nyoma az érkezők és az őslakosok között. A Missziót végül a spanyol ferencesek alapították meg 1776-ban, Mindenszentek napján. A  kolostor komoly gazdasági, térítő és oktató tevékenységbe kezdett, alkalmazta az indiánokat, és vasöntést, gyertyaöntést, bőrcserzést, és más ipari tevékenységet végeztek a kolostor mögötti gazdasági udvarban. Itt készült az első kaliforniai bor is. A legnagyobb hasznú munkájuk a "Szent Olaj" készítése volt, Keresztelő Szent János jegyében , nagy mennyiségben préselték az olivabogyóktól, és kereskedők szállították a világ minden tájára.

A gazdasági tevékenységgel azonban végzetesen beavatkoztak a környezetbe, a legelőket túllegeltették, alapvetően megváltoztatták a táj jellegét is.

A spanyol uralomnak 1820-ban vége szakadt, Mexikóhoz került a terület, majd 1845-ben egy amerikai megvásárolta a területet (gyakorlatilag egész Orange-County területét), és feloszlatta a missziót. Az USA győzelme után a mexikóiak felett, 1848 után a környék hanyatlani kezdett, mígnem Lincoln elnök állami rendelkezés alá nem vonta a Misszió területét. Ennek köszönhetően maradtak meg az épületek, bár később már nem használták őket eredeti céljuknak,megfelelően, de a hazafias alapítványok mindent megtettek a megmentésükért, rekonstrukciójukért.

A teljes misszió-terület egyénileg látogatható, audioguide segítségével. Láttuk a katonai szállásokat, a Padre konyháját, lakó- és dolgozószobáját, az ipari területet,  az iskolát, és Kalifornia legrégebbi épületét, a Serra's Church-öt. Mindenütt rengeteg virág, néhány tenyérnyi pillangó röpködött szélsebesen körülöttük, és láttunk - két villanásnyi időre - két kolibrit is, nagyon parányiak, és gyorsak.

Fotók is lesznek, most lemegyünk az óceánhoz, aztán 11-kor indulás San Diegoba, kb 300 km.

A p@x#fđ& T-Mobile, bár ígéretet tett rá, mégsem működik itt kint a telefonom, ami a banki sms-ek miatt lenne fontos, küldtem nekik egy sos levelet, kíváncsi leszek, mire képesek.

Az első nap a városban az ismerkedésről szólt. Elballagtunk a metróig, ahol először kártyát vettünk, azt feltöltöttük pénzzel, majd elindultunk a Getty-villa felé. Az út metróval tíz perc, majd a busszal két óra, keresztül a Sunset Boulvard-on, Beverly mellett, le a partig. A tenger melletti pár száz méter felhőben volt, amitől cseppet sem tűnt barátságosnak a környék - valószínű ezért sem jutottunk be a villába de még a kertjébe sem. Ha tömegközlekedéssel érkezel, előre be kell jelentkezni, és a jegyet lepecsételtetni a buszsofőrrel, ezek mindegyike hiányzott. Másik busszal mentünk vissza, amelyik a Pacific Coast Highway-n, a parti úton vitt végig. A szomorú idő ellenére bőven voltak fürdőzők, szörfösök. Elmentünk a Santa Monica Pier mellett, ez egy 100 éves móló, ami mára túlnyomórészt a szórakoztatást szolgálja.

Kettő körülre hazaértünk, aztán én négy órát aludtam, este KFC és szunya.

A városról az első benyomásaink nagyon vegyesek. Az etnikuma, a stílusa, a miliője utcáról utcára, sőt, házról házra változik. Azok közül, ahol mi jártunk, talán Pasadéna, és a Huntington-könyvtár környéke kivétel, igaz, az a módosabb réteg lakhelye, ezért az egységesebb, kertvárosi kialakítás.A többi környéken azonban nehéz eldönteni, lakó-, vagy ipari negyedben járunk-e, mert egy ilyen épületet követ egy másik olyan, de szépségről egyik esetében sem eshet szó. A belváros (ahol a felhőkarcolók állnak - nappal nyüzsgő, este kocsival kihaltnak látszott, igazi életet a parton láttunk.

A második nap programja a Warner Bros. stúdiólátogatás volt, előre kellett jelentkezni, időben megjelenni. Az előző napi tömegközlekedésből okulva kocsival mentünk, ami jó döntésnek bizonyult: az egész várost behálózó highway-k gyorsan odavisznek bárhova, késés csak balesetkor van, mint este hazafelé tapasztalhattuk, az öt sávból a külső kettőt foglalta el a roncs és a rendőr, de fél óránkba telt. .A studioban megmutatták azokat a "városrészeket", ahol a filmek készültek (a ház egyik fele templom a másik fele iskola), azt a hatalmas parkot, melyben számtalan szerelmes részletet forgattak - és alig nagyobb, mint az örvényesi kert. Megmutattak néhány autót (Batman, Tom Cruise) és a nevezetes jelmezeket ( Jóbarátok, Batman, Harry Potter), beülhettünk Phoeboe-ék kávézójába, megnéztük hogyan vetítik egymásra a különböző helyeken felvett képeket. Volt ahol nem volt szabad fényképezni (pl. a Mentalista helyszínén) Sajnos Simon Baker most nem volt ott!

Délután sikertelen próbálkozás a Hantington és az Autry Múzeumban - mert ezek az őrültek 4(!)kor bezárnak! Így marad a kirándulás végére mindkettő. Rodeo drive - csillagok keresése és ismerkedés a parkolási rendszerrel - ára 1 dollár! Este a mólón  legeltettük szemeinket, megáztattuk a lábunkat az óceánban, aztán haza a rettenetes forgalomban. Szinte elképzelhetetlen milyen amikor 8 sávon özönlenek az autók, és állítólag mindenki tudja hová igyekszik.